Szerelem a zombiapokalipszis idején

Sony/Bend Studio: Days Gone

Úgy kellett a világnak egy újabb nyílt világú zombis játék, mint haldoklónak egy falat kenyér – már ha a haldokló a kenyértúladagolás miatt fulladozna éppen. A Days Gone viszont első látásra össze nem illőnek tűnő párosításával – végtelenül romantikus sztori egy kemény motoros főhőssel – végül meggyőzi a szkeptikusokat... többé-kevésbé.

Kevésbé, ugyanis a történetet és az azt működtető karaktereket – elemeiben biztosan, de egészében is – láttuk-olvastuk-hallottuk már máshol, és nem is kevés helyen. 2019-re a világ lassan telítődött zombis tartalommal, mindenféle létező eredetsztori ki lett már találva a hol lassú, hol gyors, hol föld alól előmászó, hol földönkívüli/kísérleti, szuperfertőző vírus miatt mutálódó, de mindenképp arctalan és fenyegető tömegnek. És lássuk be, a zombi pont képlékenysége és arctalansága miatt kitűnő allegória-alapanyag, sokmindent bele lehet magyarázni, történelmi korszaktól, politikai kontextustól vagy éppen szerzői allűröktől függően. És ugyanez az oka is annak, hogy ennyire túlhasznált lett motívumként. A Days Gone premisszájában nem is tudni, honnan jöttek és hova tartanak a zombik, annyira in medias res kezdődik: főhősünk, az afganisztáni háború veteránja és jelenlegi motoros bandatag, a remek beszédes nevű Deacon St. John (értsd: diakónus, azaz szolga, hírvivő; és János, mint aki látta és leírta a jelenéseket, azaz az apokalipszist) egy kellemetlen választás előtt találja magát: feleségét és legjobb barátját mentené az épp kirobbant zombitámadás kellős közepéből, de a mentőhelikopterre csak két ember fér már fel. Ha az asszonnyal megy, az a sebzett lábú haver biztos halálát jelentené, így Sarah-t elküldi a helikopterrel, ő maga pedig felveszi a harcot a zombihordával, és Boozer nevű barátjával megmenekülnek. A feleségről viszont nem tudni semmit.

Ugrunk két évet, és itt lépünk be a tulajdonképpeni játékba (a cím is erre utal, innentől kezdve azt látjuk, folyamatosan számlálva, hogy hány nap is telt el az incidens óta): Deacon és Boozer a lepusztult oregoni tájban motorozgatnak, és a megmaradt, magát különböző túlélőtáborokba szervező civilizáció tagjainak teljesítenek különböző szolgálatokat, főleg fejvadászit. Deacon úgy tudja, hogy a feleség meghalt, sírkövet is állít neki, mert persze eközben nem tud szakítani a múlttal, bármennyire is noszogatja őt jóbarátja. Az egész csak akkor kezd sűrűsödni, amikor rádöbben, hogy a helikopteres jelenetben megismert tudós még életben van, és az általa képviselt föderális kutatóegység, a NERO még mindig működik és aktívan vizsgálja a zombikat…

Áh, a zombik. Persze, még véletlenül sem hangzik el ez a szó, a játék világában freakereknek hívják őket, és többféle ízesítésben érkeznek: a sima zombi a swarmer, ezeket egyenként pofonegyszerű leszedni; a bizarrul nyekergő gyerekzombi a newt, ezeket végképp könnyű megölni; a screamer egy hosszúhajú néni (mint a Ring kislánya vénült volna meg), aki sikolyával pár másodpercre kikészíti a játékost, és így tovább, egészen a zombimedvékig és zombivarjakig, ezeket mind-mind másféle technikával kell kinyírni. A dolgot bonyolítják a fészkek, ahol 3-4 zombi sziesztázik napközben, illetve a hordák, amik hatalmas zombicsoportosulások, és csak a játék későbbi részében érdemes megpróbálni kiirtani őket.

A játékmenetet illetően a legszembetűnőbb a túlélés-vonal: ez egy igazi survival-játék, ahol kocsikat kell kibelezni meg különböző alkotóelemeket kell felszedegetni a földről, hogy az azokból craftolt cuccok segítségével meghosszabbíthassuk jelenlétünket a földi siralomvölgyben, miközben a kannibalisztikus vonásokat sem hanyagoló, épp csak a ránkrohanásra váró zombik elől bújkálunk a sötétben. Ilyen szempontból a nagy előd a Sony-istállóból nyilvánvalóan a Last of Us, ezt egy biccentéssel el is ismerik a Days Gone alkotói egy mellékküldetéssel, ahol egy kislányt kell biztonságba helyezni. Egyébként hamar kimerülnek a Last of Us-párhuzamok, a Days Gone – főleg a sztori előhaladtával – inkább hasonlít egy területekre bontott Ubisoft-játékra (főleg a Far Cry-sorozatra, abból is a tavalyi ötödikre, amelyikkel még a világa és a zenéje is közös picit, csak amaz nem Oregonban, hanem a kicsit arréb fekvő Montanában játszódik). És ha már túlélés, cudarul kell spórolni az egyre fogyatkozó üzemanyaggal is, mert motorbicikli nélkül elég kellemetlen lenne eljutni az egyébként decens méretű térkép egyik végéből a másikba.

A minden motoros és zombis motívum ellenére igencsak romantikus-szirupos, sőt, helyenként az amerikai átlagnál is patetikusabb, sablonos történet (aminek további fordulatait nem szpolylerezem el, de tessenek elhinni nekem) mellett a másik mínuszpont a főhősnek, illetve az őt alakító színésznek jár. Papíron jó ötletnek tűnhetett, hogy ne egy ráspolyos hangú, machós, klasszikus akcióhős dikciójú főhősre írják a sztorit, de Sam Witwer enervált játéka, hisztis morgásai, folyamatos motyogása, és főleg grimaszai néha az empátiát és ezáltal az immerziót gátolják. Nála sokkal izgalmasabbak a mellékszereplők, például az egyik túlélőtábort vezető Iron Mike (Eric Allan Kramer).

…és többé, mivel hozza a PlayStation-exkluzív játékoktól jogosan elvárt audiovizuális színvonalat, jól felépített, hangulatos világot és történetvezetési minimumot: a Days Gone, ha nem egyéb, cudarul jól néz ki, főleg a PS Pro masinán. Az oregoni, fenyvesek borította táj megunhatatlan (és talán minden más játéknál jobban meg tudja teremteni az igazi táj kicsinyített mását, ezúttal épp Oregont, annak minden szépségével és rútságával, ritkásan elszórt épületeivel együtt – érdemes random Google Street View-okat nézni a festői állam turistakörzetében, ahonnan egyébként a fejlesztőcsapat is származik, erre a nevük, a Bend is utal), és a motorbicikli mint az egyetlen közlekedési eszköz nagyszerű hangulatot biztosít. Az időjárás változásai sem csak dísznek vannak, ténylegesen befolyásolhatják a játékmenetet: a motorbicikli gumijai például másként csúsznak a sárban. A nyílt világot pedig ha akarjuk, kiélvezhetjük motorozással, folyamatos gyűjtögetéssel, de ha haladni akarunk, akkor simán fast travelezhetünk, miután eltakarítottuk az akadályokat az útból (igaz, ez is égeti a benzint rendesen). Akció mivolta ellenére minimális RPG-elemek is tetten érhetőek: az xp-pontok után járó, szabadon választható, három kategóriába sorolt képességekben; valamint az életet, a célzást segítő összpontosítást, és a futás mennyiségét befolyásoló állóképességet (life, focus, stamina) növelő, összegyűjthető injekciókban. Ezenkívül a motorbiciklit és a fegyverarzenálunkat is fejleszthetjük: minél több zombit ölünk, annál több fülkreditet kapunk (igen, a túlélőtáborokban az összegyűjtött fülekre adnak benzint, alkatrészt, fegyvert, töltényt, szóval nem elég távolról megölni a freakereket, utána még a füleket is össze kell gyűjteni).

A Days Gone az egyik legkönnyebben kiplatinázható játék, és ehhez nem kell kinyírni mind a 40 (igen, negyven!) hordát, szóval nem bukik a játékmenet eszetlen ismétlésekbe és végtelen grindba. Persze, a mellékküldetések kissé hasonlítanak egymásra egy idő után, de a jó hír az, hogy annyira nem is kötelező ezeket megcsinálni ahhoz, hogy megkapjuk a játék végét jelentő stáblistát. A mindössze a sztorit jelentő alapjáték egy jó 35 órás kikapcsolódást jelent, amihez a készítők folyamatosan adnak ingyenes DLC-ket (az április végi megjelenés óta már két ilyen van), ezek viszont nem sztori-DLC-k, hanem különböző időzített meg másféle kihívásokat jelentenek mindössze. Multiplayer része – egyelőre – nincs.

Élvezetes, szerethető, de egyáltalán nem megkerülhetetlen játék tehát a Days Gone, főleg a műfajjal jóllakottaknak lehet unalmas – ám bármennyire is élvezetes és látványos a zombihentelés ideig-óriáig, a tavaly téli Red Dead Redemption 2-vel együtt ez a játék is erősen jelzi, hogy lassan kezd kifulladni a mostani konzolgeneráció. A még PS Prón is kínosan hosszú töltési idők, a néha meg-megbicsakló framerate, a konzol felszállni készülő helikopterként bőgő ventillátorai mind-mind arra utalnak, hogy ez a hardver bizony lassan ki van facsarva. Ami még nemrég szabadságot biztosított a fejlesztőknek ahhoz, hogy egyre jobban kinéző és egyre fifikásabb játékokat készítsenek, az apránként béklyó lesz, így nagyon is időszerűnek tűnik a jövőre bejelentett PlayStation 5.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.