Szerelem, te mutáns szörny!

Michael Matthews: Love and Monsters

A Love and Monsters címet meglátva az ember valószínűleg valamiféle kellemetlenül ügyetlen, nívótlan bóvlira gondolhat, de meglepetésünkre ez csak részben igaz, hisz a szóbanforgó film, ha semmi kimagaslót nem is mutat a nézőnek, semmiképp nem nézhetetlen, sőt, akár a „könnyed szórakozás” jelzős szószerkezet is megilletheti. Ha összeeszkábáljuk például Az út (The Road), Zombieland és főleg a Papírvárosok (Paper Towns) című filmeket, akkor megkapjuk a Love and Monsters-t, ami végsősoron egy posztapokaliptikus coming-of-age road movie kaland-vígjáték.

A világnak természetesen vége lesz, jelen esetben eléggé butuska módon: meteor közeleg, az emberiség pedig az összes rakétájával megpróbálja szétrobbantani, ami sikerül is, viszont a robbanások után a földre visszahulló kemikáliák olyan mutációkat okoznak az állatokban (a rovarokban és kétéltűekben főleg), aminek köszönhetően óriásira nőnek és meg akarnak ölni mindent, különösen az embereket. Többnyire össze is jön nekik, az emberiség nagyrészét legyilkolják a hatalmas lények, a túlélők pedig viszonylag kis méretű, földalatti kolóniákban húzódnak meg. Egy ilyenben él hősünk, Joel is (Dylan O’Brien), aki kedvelt, de nem túl hasznos tagja a társaságnak: főzésen és a rádióhívások kezelésén kívül másra nem igazán alkalmas, harcolni meg főleg nem, hiszen mindig lefagy, amikor valamilyen szörnnyel találkozik. Egy nap kiderül, hogy apokalipszis előtti szerelme, Aimee (Jessica Henwick), akit azóta se felejtett el, egy kb. nyolcvan mérföldnyire lévő kolóniában él, Joel pedig mindenki figyelmeztetése ellenére útra kell, hogy találkozzon vele, útközben átesve a legtöbb műfaji toposzon.

Dylan O'Brien a Love and Monsters című filmben

A történet tehát igazán egyszerű és nagy meglepetéseket nem tartogat (leszámítva egy kissé erőltettet csavart a végén). A filmet indító világvége-koncepció is rengeteg kérdést vet fel, lényegében egy megmosolyogtató blöff, de a film egészét tekintve mégis a helyén van és korrekt módon alapozza meg a könnyed „ne vegyük túl komolyan, de néha azért mégis”-hangulatot.

Dylan O'Brien a Love and Monsters című filmben

Hősünk az igazából már ezerszer látott módon halad előre a történetben: útnak indul a vélt vagy valós szerelem végett, kalandjai során pedig találkozik különböző szereplőkkel, akik így-vagy úgy segítik őt. Ilyen például az apa-kislánya dinamikájú páros, akik megtanítják számszeríjjal célozni és túlélési tanácsokkal látják el, vagy egy robot, akiben vigaszra lel az érzelmi problémáit illetően – és kerül egy kutya is, hisz a kutyáktól kicsit minden jobb. Egy idő után kissé unalmassá válik a nyugis séták és a szörnytámadások váltakozása, de szerencsére pont akkor marad abba, amikor valóban sok lenne. Joel tehát tanul, fejlődik és végül legyőzi a félelmeit, sajnos nem túl jól felépített és kidolgozott módon, a kaland során pedig levonásra kerül a tanulság, miszerint nem is annyira a cél a lényeg, hanem az odavezető út, mindezzel együtt a lezárás egy kényszeres akciójelenetbe csap át és kicsit odavetettnek érződik.

Dylan O'Brien a Love and Monsters című filmben

Az ehhes hasonló filmeket persze nem a komolyabb ötletek vagy forgatókönyv miatt nézzük, hanem a szereplők és a hangulat miatt, és e tekintetben korrekt módon helyt áll a Love and Monsters. Joel pontosan olyan, mint amilyen egy kortárs coming-of-age vagy tinivígjáték hősének lennie kell: kissé esetlen, énképzavaros, naiv, de szerethető, jó az öniróniája (és néha kimondottan vicces is), de mégis képes összeszedni magát és előhívni a belül rejlő hőst. Az őt alakító Dylen O’Brien is ügyes munkát végez és hatásosan, jó ritmusban hozza a komikus jeleneteket. A film egészen jól egyensúlyoz a komoly/érzelmes/veszélyes és a komolytalan/humoros jelenetek között, aminek köszönhetően végsősoron megszületik az a hangulat, ami miatt nézeti magát a film. Mindenképp külön dicséretet érdemel a szörnyek design-ja, hisz nem csak felnagyított bogarakról vagy békákról van szó, hanem kimondottan hátborzongatóra sikeredett, valós veszély érzetét keltő lényekről.

Dylan O'Brien a Love and Monsters című filmben

A Love and Monsters tehát semmi új a nap alatt (de tényleg semmi), viszont annak ellenére, hogy látszólag minden lehetősége megvolt rá, mégsem csap át igénytelenbe – és ha nem vágyunk egyébre, mint másfél óra mozgóképre, ami picit kiránt a valóságból, akkor nem fog túl nagy csalódást okozni, még ha nem is igazán fogunk majd emlékezni rá. Nem úgy, mint a nagy szerelmekre, ugye.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.