Szeretetpropaganda a legjobb fajtából

Taika Waititi: Jojo Rabbit / Jojo Nyuszi

Egy film a szeretet erejéről vidáman heilhitlerező gyerekekkel, idióta Hitlerrel és német Beatles-feldolgozással – megannyi ponton születhetett volna ebből katasztrófa, Taika Waititi viszont ismét bebizonyította, hogy akkor tud kibontakozni igazán, ha nem a Marvelnek kell dolgoznia.

Az új-zélandi rendező nem találta fel a spanyolviaszt, hisz azt már Chaplin bemutatta, hogy Hitlerrel igenis lehet viccelni, ha tudjuk, hogy kell azt rendesen csinálni. Roberto Benigni azóta azt is megmutatta, hogyan lehet gyermeki szemüvegen keresztül nézni a koncentrációs táborok rettenetét, Quentin Tarantino pedig egészen más jellegű humorral, de hasonlóan hatalmas kedvvel csinált hülyét a Führerből a Becstelen Brigantykban. Waititi már egy ideje szemezett Christine Leunens 2008-ban megjelent regényével, hogy aztán önmagához híven kellő kreativitással és elrugaszkodással dolgozza át a Cellába zárva (Caging Skies) című könyvét.

Jojo Betzler kicsit más szenvedélynek hódol, mint amit egy átlagos tízévestől megszoktuk: a szobájában nem mozisztárok és sportolók képe lóg kint, hanem Adolf Hitleré, a kisfiú ugyanis él-hal a nácizmusért. Pontosabban azért, amit erről az ideológiáról a fejében kialakít: alig várja, hogy beléphessen a Hitlerjugendbe, ahol aztán megtanulja, hogyan védje meg a hazát az úgynevezett zsidóktól, akiknek szarvuk van meg karmaik, ráadásul bárki fejébe bemásznak. Hatalmas kedvvel veti be magát a nácinevelő táborba, ahonnan egy sajnálatos baleset hazakényszeríti, Jojo pedig rájön, hogy édesanyja egy lányt rejteget a házban, akinek ugyan sem karma, sem szarva, mégis zsidó.

Waititi előszeretettel választ filmjei főhőséül csonka családban éldegélő fiúkat, akiknek idealizált apaképük van: bemutatkozó rendezésében, a 2010-es Boy-ban főhőse Michael Jacksonnal fűszerezett legendát kerekít hiányzó apja köré, a Vademberek hajszájának Ricky-je filmes gengsztereket majmol, miközben zsémbes apapótlékával, a Sam Neil által alakított Hec bácsival vívódik. A Jojo Rabbit hasonló mintát követ: Jojo édesapját, az általa hithű nácinak gondolt katonát várja haza a frontról, időközben pedig saját apaképet vetít ki maga elé, aki nem is lehetne más, mint a Waititi által alakított, tökéletesen tökkelütött Hitler.

A szinte végtelenségig karikírozott Führeren keresztül Waititi ott figurázza ki az ideológiát, ahol csak tudja, nem átallja csak azért másfél perc alatt nagyjából harmincszor megheilhitlereztetni szereplőit, hogy a még élvezhető szintekig tegye fárasztóan nevetségessé a helyzeteket. A film humora ennek megfelelően meglepően egyszerű, mégis a helyén van, amit ráadásul nem csekély mértékű szeretetteljes cukisággal is nyakon önt: néha már-már Wes Anderson Holdfény királyságát idézi, leszámítva persze a nácikat.

Mert itt vannak nácik, a külalakra vicces és aranyos történet mégiscsak a negyvenes évek Németországában játszódik, hiába naiv gyermeki szemüveggel nézzük azt. A film leggyomorbavágóbb részei ezek: az egyik pillanatban még boldogan szaladunk Jojóval, a másikban vele zokogunk. Jojo nemlétező náci álomvilága a szemünk előtt omlik össze, miközben felfogja, amit Elsa, a zsidó lány velősen összefoglal: csak egy fiú vagy nevetséges uniformisban, aki tartozni akar valahova, miközben a világ lángokban áll. Akármennyire elcsépelten is hangzik a film lényege, miszerint egy kisfiú a háború közepette jön rá arra, hogy a szeretet a gyűlölet ellenszere, működőképes konklúzióként csapódik le a film végén, katarzissal egybekötve.

Naiv gyermeki szemüveg ide vagy oda, Waititi a nácizmusnak azt az oldalát is megmutatja, miért lehet egy mélységesen jólelkű gyermek számára is vonzó a gyűlöletre építő ideológia: Jojo tartozni akar valahova, képviselni akar valami nagyot és fenségest, még akkor is, ha fogalma sincs pontosan arról, mi is lenne az. Egy kisfiú csodálatos fejlődéstörténete ez, amely során Jojo is rájön, hogy a gyűlölet nem vele született, hanem csak egy belenevelt viselkedésforma, amely ugyan eredményezett számára egy saját Führert, ám teljesen idegen a lényétől.

A színészgárda brillírozik: Scarlett Johansson Jojo anyjaként ritkán látott komikusi oldalát villantja meg, Sam Rockwell látható élvezettel lubickol a német akcentusban és a látensmeleg Wehrmacht-tiszt szerepében, Taika Waititi hasonló átéléssel ökörködik Hitlerként. Egy ilyen szereplőgárdából tűnik ki az a tizenkét éves Roman Griffin Davis, akinek ez élete első filmszerepe, mégis megállja a helyét a nagyok közt – mit megállja, ő az igazi fénypontja a filmnek. Közös jelenetei az Elsát alakító Thomasin McKenzie-vel a film legkevésbé harsány, ám legfontosabb pillanatai. A Jojo barátját, Yorkit játszó Archie Yates-re pedig nem csak azért érdemes odafigyelni, mert nyúlfarknyi szerepében is rettentő vicces, hanem mert ő lesz az új Kevin a Reszkessetek betörők-rebootban.

A szeretet mindent legyőz, plátói szerelem a háborúban, unikornisfejet evő Hitler, szivárványos egyenruhában harcoló parancsnok – papíron semmilyen szinten nem kéne egy ilyen filmnek működnie. Taika Waititi zsenije viszont pont abban rejlik, hogy egy látszólag elcsépelt üzenetet erősen túltolt humorral, cukisággal és bájjal mesél el, mégis maximálisan működőképes egyveleg kerekedik ki mindebből.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.