Szobába zárt galambok

Fabricius Gábor: Eltörölni Frankot

Letaglózó erejű betekintést nyújt a nyolcvanas évek politikai elnyomásának világába a media designerként és íróként is ismert Fabricius Gábor első nagyjátékfilmje, amit egyáltalán nem érdemtelenül díjaztak az idei Velencei Filmfesztiválon. Egy Saul fiába oltott 1984 az Eltörölni Frankot, ami nem egy kellemes élmény, de mindenképpen emlékezetes.

Űzött szemű, félig amatőr főszereplő (a főleg énekesként tevékenykedő Fuchs Benjámin, művésznevén Filo), klausztrofób szuperközelikben bemutatott, leginkább hanghatásaiban észlelehető, elnyomó világ – talán nem is kell ennél bőbeszédűbben érzékeltetni, hogy miért is emlékeztet filmnyelvében annyira az Eltörölni Frankot a Saul fiára. Ráadásul majdnem annyira zsigeri és szinte traumatikus élmény Fabricius filmje, mint Nemes-Jelesé, még ha nem is annyira dokumentarista és kegyetlenül szenvtelen.

Kép az Eltöröni Frankot című filmből

Frank Róbert egy punkegyüttes frontembere, aki majdnem 1984-ben (valójában ’83-ban, de az évszámot még a főszereplő is rosszul mondja egyszer, nem véletlenül) próbál a maga módján szóhoz jutni a kádári Magyarországon. A hatóságok nem akarnak mártírokat gyártani, ezért a lázadó zenészt és a hozzá hasonlókat inkább nem börtönbe csukják, hanem a pszichiáterekre bízzák sorsukat, akik aztán olyan csodásan disszonáns paranoiás „tünetekkel”, mint a „túlzott igazságérzet” és „javíthatatlan igazságkeresés” előbb a nyílt, aztán a nem javulás (valószínűsíthető) esetén a zárt osztályra irányították a politikailag nem kívánt személyeket.

A mellékszereplők castingja sem véletlen Fabriciusnál, hiszen a (film világában) jórészt politikai alapon kategorizáló bolondokházának lakói között megtaláljuk például a villanásokra feltűnő, de az egész történet során visszatérő Peer Krisztián és Kemény Zsófi kortárs költőket is, amivel kényelmetlen párhuzamot von a múlt és jelen közé Fabricius. A színészválasztások a főszereplők esetében is erősen eltaláltak, Fuchs szájjal ugyan nem beszél sokat, de annál többet mond a szemeivel, ráadásul teljesen hihető, hogy egyetlen ordítás elég tőle a színpadon, hogy egy egész koncert hatóságilag levezényelt vérfürdőbe torkolljon. Blénesi Kincső pedig még Fuchsnál is kevesebbet beszél, hiszen szerepe szerint néma, de a generációja elesettségét és kiszolgáltatottságát szavak nélkül is remekül érzékelteti.

Kép az Eltöröni Frankot című filmből

A film technikai megvalósítása is roppant erős, a hangmérnöki munka külön is kiemelendő, érzékletes és erre talán még inkább támaszkodik világépítésében az Eltörölni Frankot, mint a párbeszédeire vagy a ténylegesen megmutatott helyszíneire, szereplőire. Ugyanakkor képileg is remekül kitalált a film, nagyon jól áll Dobos Tamás operatőr képeinek a nyersanyagként használt celluloid zaja, és az sem véletlen, hogy a legtöbb artmoziban (és a velencei premieren is) fekete-fehérben vetítették, mert még színesben is inkább tűnik a képi világ monokrómnak, mint sokszínűnek. A fekete-fehér képiség elemelt szimbolikussága pedig a történethez is passzol, hiszen itt nevek nem hangzanak el (még a főszereplőét is csak a végén látjuk leírva egy útlevélen), sem a hatalom, sem az elnyomottak részéről, és ugyan a stáblistán néhány szereplő névvel is rendelkezik, nagyrészüknek továbbra is maradnak a „betiltott író”, „szamizdat szerkesztő” és az ezekhez hasonló, személytelenítő címkék – ebben a világban mindenki a azonos a foglalkozásával, vagy éppen a politikai szerepével.

Kép az Eltöröni Frankot című filmből

Egyáltalán nem kellemes élmény ugyanakkor végigülni az Eltörölni Frankot, és ebben nem segít a forgatókönyv szerkezete sem, feloldozás vagy remény még jelzésekben sem bukkan fel. A főszereplő esetében érezhető, hogy az esetleges disszidálás sem egy élhető alternatíva, így viszont a 100 perc szűk képkeretbe zárva nagyon leterhelő lehet nézőként, úgyhogy erre érdemes lelkileg felkészülni. A film által bemutatott világ átérezhetővé válik egy félóra után, de feloldozás nem érkezik, így pedig a névtelen szereplők és meghatározatlan falanszter-díszletek hullámai között a végére már elég fullasztó az élmény.

Kép az Eltöröni Frankot című filmből

Amit pedig emlegethetünk akár pozitívumként, akár negatívumként, hogy a Fabricius által használt szimbolika néhol szájbarágósan egyértelmű (lásd a főszereplő ’84-ezése, de Orwell könyve konkrétan is felbukkan a filmben). Egyik jelenetben pedig egy értelmiségi buli helyszínére véletlenül (pontosabban a néző által nem észlelhető módon) berepül néhány galamb, akik aztán fejvesztve próbálnak menekülni a társaság gúnyos nevetésétől kísérve – ilyennek festi le az akkori kritikus értelmiség helyzetét Fabricius, és ilyen a néző számára is az Eltörölni Frankot: félelmetes élmény, amiből várjuk a szabadulást, de ha sikerül is, az emléke az utcára is elkísér minket.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.