Szocialista Hollywood

Várkonyi Zoltán: Egri csillagok, 1968

Ha létezik tökéletes recept klasszikus történelmi filmez, ennél a produkciónál úgy álltak össze az (egri) csillagok, hogy egy generációkon át fogyasztott termék lett a végeredmény. Alapnak jelen van a legelterjedtebb magyar regény, büdzsé verhetetlen mennyiségben, egy csipetnyi kínos jelenet és egy nagy kanál magyar tehetség. Hogy ez mihez volt elegendő, azt a nosztalgiamáz letörlésével lehet leginkább szemlélni.

Az Egri csillagok generációk óta sokaknak az első találkozást jelentette és jelenti a történelmi regénnyel, az epikus szerelemmel és a nemzeti öntudattal. Gárdonyi Géza művét valószínűleg egyetlen egészséges kisiskolás sem szántszándékkal emeli le a polcról, de ha már ilyen mélyen begyökerezett a magyar kultúra kánonjába, legalább könnyen emészthető, fehér-fekete motívumai egyszerű világképet festenek. Az 1968-ban bemutatott, Várkonyi Zoltán által rendezett film így nyilvánvalóan olyan alapokra épít, ami szinte minden magyar háztartásban jól ismert téma volt. Aki iskolába járt, írni és olvasni tanult, az találkozott a regénnyel, karaktereivel és a török elleni harccal. Nem csoda tehát, hogy az Egri csillagok korának legmagasabb költségvetésével rendelkező produkciója, egy egész nemzet és a szocialista berendezkedés elvárásait egyaránt cipelve a vállán. Az állam által kapott nagyméretű finanszírozás célja nem csak a szórakoztatás és a mozik megtöltése volt, hanem a nemzeti tudat megerősítése, az összetartozás cementezése és a magyarság büszkeségének felvirágoztatása. Legalábbis nagyon úgy tűnik, ha esetleg valaki mélyebben elgondolkodna azon, hogy miért pont ez az alkotás kapott kiemelt figyelmet a többi, talán izgalmasabb és mozira készebb magyar irodalmi gyöngyhöz képest.

A történet alapvetően egyszerű, adott egy Bornemissza Gergelyünk (Kovács István) és egy Cecey Évánk (Venczel Vera), akik a török megszállás alatt utaznak a történelmi események sűrűjén át, majd szerelmük az egri vár ostrománál köt ki. Ők is, és az őket körülvevő szereplők (a korabeli magyar film és színház  legnagyobb nevei nagyjából mind szerepet kaptak) is mind-mind hazafias mintapéldányai a magyarságnak, éles kontrasztban állva például Jumurdzsákkal (Bárdy György), aki természetesen a cselszövő idegen – az egyetlen török szereplő egyébként, akit egyáltalán valahogyan jellemezni lehet.

Nincs is gond a cselekmény és a motívumok egyszerűségével mindaddig, amíg csupán egy 1968-as történelmi filmként és nem nacionalista propagandaként tekintünk az összhatásra. Ugyanakkor nehéz gyakorlat átsiklani egyes korbetegségek fölött. Egyike ezeknek, hogy nem volt szokás a roma színészek használata vagy alkalmazása színházban/forgatásokon. Ennek az egyenes következménye, hogy szinte mindenki, aki ebben szerepben (vagy akár más népcsoportként, mondjuk törökként) tűnik fel a filmben, kivétel nélkül „átfestődött”. Habár ez egyáltalán nem magyar sajátosság, kulturálisan és szociálisan igenis kell annyira érzékenynek lenni, hogy ma már ezt a tényt felismerje a néző, raktározza el a helyes dobozba, majd lépjen tovább. Ide köthető még a sztereotípiákba épített ábrázolásmód, a magyarok és törökök ellentétes póluson való elhelyezése, a kereszténység-iszlám kontraszt. A magyar öntudat megerősítése érdekében, építő jellegűnek szánták a társadalom számára, és tisztán látható, hogy ez az egyszerű, de hatásos rendszer ráhúzható a jelenkori helyzetre is. A jókedvűnek szánt roma táncjelenet is inkább kínos, hosszas és teljességgel fölösleges, a cselekményhez igazán semmit nem ad hozzá, de sikeresen elhelyez egy egész népcsoportot a „szórakoztató mutatványos” polcon. Természetesen a hangsúlyt nem erre kell fektetni a film nézése közben, ahogyan az 1959-es Ben-Hur sem erről híres, mégis hasonlóan egy olyan társadalom és filmipar terméke, amelyik teljesen más szabályok szerint játszott. Humorában is egy üdvözlőlap a múltból: kényszeresen próbál oldottabb hangulatot becsempészni a történetbe, de a végeredmény egy nagy adag „apa-vicc”, amelyeken leginkább azért lehet nevetni, mert egyáltalán nem mókásak. Ennél gusztusosabbak a véletlen poénok, ezek leginkább három kategóriába sodorhatóak: színészek időzítése (sokszor ami a színpadon működik, filmvásznon nagyon nem), kérdéses jelenetek (Cecey Éva menyasszonytánca elég sok kérdőjelet hagy maga után), valamint a háttérben zajló apró jelenetek (kígyóbűvölés a török táborban).

Ha nem foglalkozunk az ideológiai háttérrel és szociálisan érzékeny kortermékekkel, még ma is egy egészen épkézláb kalandfilmet kapunk, amit leginkább nosztalgia-szemüvegen át lehet csodálni. Várkonyiék hatalmas hangsúlyt fektettek olyan részletekre, amit mindaddig (és az ezután forgatott filmekben is) ravasz megoldásokkal kerültek ki. Jó példa erre a Kőszívű ember fiai, ami csupán három évvel az Egri csillagok előtt került bemutatásra, és noha nem büszkélkedhetett ilyen méretű anyagi támogatással és nem volt akkora a felhajtás sem körülötte, mégis mindvégig ügyesen alkotta meg a tereit, az Európán átsikló nyugtalanság és forradalom borzalmait, úgy, hogy a néző sosem érzi a fizikai tér határait, noha a helyszíneket festményekkel ábrázolják. Nem volt meg a keret hatalmas, épített díszletekre, klasszikusan kellett gazdálkodni a lehetőségekkel, de a végtermék úgy külsők, mint belsők és jelmezek szempontjából megállja a helyét. Az Egri csillagok ehhez képest már jelentős előnyt élvezhetett, hat forgatási helyszínnel, kézzelfogható „egri várral” (amit szó szerint megépítettek Pilisborosjenőn) és a Magyar Honvédség katonáival az ostromló törökök szerepében. A produkció különlegessége természetesen a részletekben rejlik: a kiválasztott színvilágban, a felhasznált anyagok minőségében, mivel ezek adják meg a végtermék mélységeit, egy olyan évszázadét, amit ritkán lát a néző filmvásznon, főleg a magyarság kontextusában. Így olyan ez a produkció, mint a magyar történelmi regények adaptációjának és egyúttal Várkonyi Zoltán munkásságának is a kiteljesedése, ahol közel hollywoodi kényelemmel lehetett véghezvinni az elképzeléseket.

Minden előnye és hátránya mellett, tény, hogy több mint ötven év elteltével is egyfajta alapfilmként szerepel a mindennapokban, egy klasszikus, ami ott duruzsol a nemzeti ünnepek háttérben vagy éppenséggel a húsvéti ebéd csendjét oldja a családi fészekben. Modernkori reneszánszán nagyot lendített a Filmarchívum által elkészített restaurált változat, ami betekintést enged a grandiózus produkció hajdani pompájába, ablakot nyitva az olyan erőfeszítések észrevételéhez, mint a színvilág hatása, a helyszínek kézzelfogható plasztikussága és az autentikus ruhaformák visszatükrözésére való törekvés. Szemlélhető úgy is, mint a magyar filmgyártás legdrágább és legambíciózusabb produktuma, viszont nem téveszthető szem elől az sem, hogy volt ideje generációkon át beitatódni a mindennapokba. Érdekes gondolat belegondolni, hogyan utazik a történet rendszereken és történelmi eseményeken át, kaméleonként illeszkedve az adott nap ideológiájába. Egyszerűsége, frappáns színek mögé bújtatott egyenes közlési módja megengedi azt a szabadságot, hogy mindenki éppenséggel azt emelje ki magának belőle, ami a legjobban ötvözhető saját világával, legyen az szerelem, hazaszeretet vagy akár a jó és a rossz közötti egyértelmű szakadék.

 



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.