Szubkultúra-sorsra ítélve

Gábor Bence: Volt egyszer egy képregény

Nem véletlen, hogy Gábor Bence rendező arra vetemedett, hogy megpróbálja szakértőkkel, írókkal, rajzolókkal, forgalmazókkal, továbbá rajongókkal közösen körbejárni a magyar képregénykultúra kérdéskörét.

Mindig izgatottan álldogáltam a Teleki utcán kígyózó sorban azokon a bizonyos vasárnap reggeleken. A KMO kapuján belépve egy új, izgalmakkal teli világ tárult fel előttem: a képregények világa. A hazai börzéket többek közt az tette (és teszi) számomra különlegessé, hogy a választék rendkívül sokféle. A látogató egyazon térben hozzájuthat az anno a kommunista párt által jóváhagyott, főleg gyerekeknek szánt rajzos füzetekhez (pl. Pif, Bobó), valamint Amerika Kapitány a szovjetek ellen küzdő, hidegháborús kalandjaihoz. Teljesen eltérő szellemiségben és különböző időszakokban fogant képes történetekből lehet válogatni – ez a vázolt kaotikus kép pedig egyben autentikus reprezentációja is a hazai képregénykultúrának.

Kép a Volt egyszer egy képregény című dokumentumfilmből

Talán nem is véletlen, hogy Gábor Bence rendező arra vetemedett, hogy megpróbáljon „rendet tenni a fejekben”, és kepregényszakértőkkel, írókkal, rajzolókkal, forgalmazókkal, továbbá rajongókkal közösen körbejárja e kérdéskört Volt egyszer egy képregény című dokumentumfilmjében. A kommunizmus hagyatéka, majd a hirtelen beáradó nyugati szuperhős-sztorik és a manapság egyre erősödő távol-keleti manga-kultúra masszája ugyanis nem csupán a hazai forgalmazók, avagy gyűjtők kínálatát, de a feltörekvő magyar képregénykészítők témaválasztásait és stílusát is meghatározza, illetve tükrözi.

A film rendezője egyébként főként ezen a két említett irányvonalon halad végig: feltérképezi a nemzetközi, majd a hazai képregénykultúra történetét és igyekszik hangot adni magyar művészeknek is, akik részben kedvenc, részben saját alkotásaikról számolnak be. A történeti áttekintés rendkívül érdekes, azon belül is talán közvetlenül a rendszerváltás előtti időszak, amikor hazánkba már ugyan eljutottak a nyugati füzetek (először a rendszer kiskapuin, majd később hivatalos kiadásban is), de még abszolút nem alakult ki a képregénygyűjtés és -rajongás ma ismert formája. A börzéken is gyakran látható Harza Tamás, a Kingpin kiadó tulajdonosa izgalmas anekdotákat mesél erről az időszakról: ő volt ugyanis az egyik kezdeményezője az első képregényes találkozóknak, rendezvényeknek, és többek közt a Pókember-sztorik korai fordítási munkálataiban is nagy szerepet vállalt. Az, hogy a képregénybörzék látogatóinak száma öt-tíz emberről mára több mint ezer főre emelkedett, nagyrészt neki is köszönhető. Hasonlóan fontos eseményként beszélt Szép Eszter képregénykutató a Blacksad kötetek megjelenéséről a 2010-es évek második felében. Attól a ponttól kezdte el több kiadó bevállalni keménytáblás, rendkívül igényes, minőségi és több száz oldalas grafikus novellák forgalmazását. A könyvesboltok ma már tele vannak ilyen jellegű kiadványokkal, így a hazai közönségnek mondhatni a bőség zavarával kell küszködnie a polcok előtt állva.

Kép a Volt egyszer egy képregény című dokumentumfilmből

De mi a helyzet a magyar képregényekkel? Beszélhetünk-e a hazai alkotások reneszánszáról is? A helyzet nem ilyen egyszerű, és sajnos nem is ilyen fényes — legalábbis Kertész Sándor újságíró szerint. A magyar képregényekkel több kötetében is foglalkozó szakértő a dokumentumfilmben azt mondja, hogy a magyar alkotók szinte mindig az „újrafeltalálás” betegségében szenvednek; szerinte a képregénykeszítést először meg kell tanulni, és csak utána lehet megreformálni, az első lépcsőfok viszont sajnos náluk kimaradt. Más országokban a képregény mesterségét erre szakosodott intézményekben oktatják, de ez hazánkban abszolút nem honosult meg. Talán ebből is következik egy másik probléma, amit már maguk a rajzolók is megfogalmaznak: a magyar képregénysorozatok nehezen jutnak túl a „bűvös” harmadik számon, a történet sokszor hamar kifullad. Ezen túl gazdasági nehézségekkel is szembe kell nézniük a kreatívoknak: sok esetben ha bár képregényük készen áll és nyomdába került, marketingkampányra már nem marad pénzük, így nagy nehézséget okoz az újságokat eljuttatni szélesebb közönséghez.

Kép a Volt egyszer egy képregény című dokumentumfilmből

Több művész, köztük a DC Comics-nak dolgozó Tondora Judit is szinte kizárólag külföldön látja értelmét képregényrajzolással és írással foglalkozni. Van azonban pozitív, bizakodásra okot adó eset is: Csepella Olivér Nyugat + Zombik c. kötete nagy figyelmet kapott a képregényrajongók kemény magján kívül is. Az alkotó finanszírozási megoldása is tanulságos lehet, ugyanis a kiadvány elkészítéséhez szükséges pénzt egy online adománygyűjtő platformon keresztül kalapozta össze — derül ki a filmből. Csepella művészi koncepciója (melynek szimbolikus eleme lehet a “+” jel) kiválóan reprezentálja a magyar populáris képregények nagy részét, mely a cikk elején vázolt, nem kicsit kaotikus képregény-kultúránkból is következik. Ugyanezzel az „összetapasztó” gesztussal élnek Az utolsó előtti huszár (huszárok + boszorkányok), a Titánember vagy a Magyar Szuperhős Mesék (magyarság + szuperhős mítosz) alkotói is. Valamely magyar sajátosságot próbálják modernizálva, és a nyugati trendekkel, ikonográfiákkal összekeverve tálalni; a két dimenzió feltűnő távolságát pedig tökéletesen fémjelzi a „+” motívum.

Kép a Volt egyszer egy képregény című dokumentumfilmből

Mindebből látszik, milyen sok izgalmas témát vonultat fel a Volt egyszer egy képregény, ám nem mehetünk el szó nélkül a szegényes és fantáziátlan forma mellett. A közel egy órán át látható „beszélő fejekkel” és időnként vágóképes szekvenciákkal operáló alkotásban meg sem próbáltak a filmművészet eszköztárának lehetőségeivel élni a készítők, hogy valami különlegeset vagy sajátosat alkossanak. Ami pedig ennél is szembetűnőbb, az a nagy mennyiségű, tömény ismeretanyag valamiféle dramaturgiai ívbe való elrendezésének hiánya. Nincsenek csúcs- és mélypontok, a vágás és a zene nem rezonál együtt egy pozitívabb, vagy egy negatívabb felhangú közléssel; ugyanolyan ritmusban, szünet nélkül ömlik ránk az információ-áradat. Bár az interjúalanyok kiválasztása remek (a filmrajongók hosszú beszélgetést hallhatnak Pálfi György rendezővel), és az információk, anekdoták érdekfeszítőek, e dokumentumfilmnek semmiképp sem a moziban, kizárólag a televízió műsorlistáján a helye.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.