Terápiás játék

Gavin O’Connor: The Way Back

Gavin O’Connor A zsaruk becsülete és a Warrior – A végső menet után ismét egy hamisítatlan férfimelodrámával próbál könnyeket csalni a szemünkbe. Mivel pedig legújabb filmje, a The Way Back központi témája az alkoholizmus, Ben Afflecknél jobb főszereplőt keresve sem találhatott volna.

Gavin O’Connor már 2008-ban, A zsaruk becsülete című filmjében is arra koncentrált, hogyan élik meg az érzéseikkel többnyire nemigen foglalkozó férfiak, ha a számukra a magánéleti egységet jelentő családot szakadás éri. Végül 2011-ben, a Tom Hardy és Joel Edgerton nevével fémjelzett Warrior – A végső menetben járatta csúcsra ezt a témát, ahol egy-egy kőkemény MMA-s összecsapás között mesélte el az edzettebb férfiakat is könnyedén megríkató, apa-fia kapcsolatokról szóló melodrámáját. Némi női westernes (Jane a célkeresztben / Jane Got a Gun) és egy középszerű akció-thrilleres (A könyvelő / The Accountant) kitérő után O’Connor most harmadjára is előállt egy hamisítatlan férfimelodrámával, a Ben Affleck főszereplésével készült The Way Back azonban hiába jó film, sajnos a Warriorral magasra pakolt mércét nem igazán üti meg.

Jack Cunningham (Ben Affleck) építkezési munkásként dolgozik, szabadidejében pedig szeret istenesen berúgni a kedvenc bárjában. Nem volt azonban ez mindig így: Jack korábban a gimis kosárcsapat vezető játékosának számított, és ha nem pazarolta volna el a tehetségét és az egyetemi sportösztöndíját a túl szigorú apja elleni lázadásra, talán profi kosaras is lehetett volna belőle. Mivel nem lett, családot alapított, hamarosan azonban leukémiában elveszítette kisfiát, a gyászra pedig ráment Jack házassága is, így maradt az egyedüllét és a masszív alkoholizálás. Jack életébe a fény akkor tör be újra, amikor megkeresik egykori középiskolájától, és felkérik, hogy szedje ráncba egy kicsit a mostani ificsapatot. A feladat komoly, mert az egyházi gimi utoljára akkor volt a topon kosárlabdában, amikor Jack a ’90-es évek elején még maga is oda járt, emellett pedig Jacknek még azzal is meggyűlik a baja, hogy kiemelten figyelnie kell arra, hogy az iskola katolikus értékrendjéhez igazodva, a káromkodásokat kerülve kell levezényelnie az edzéseket. Jackről ennek ellenére hamar kiderül, hogy nagyon jó edző. Beszél a fiatalok nyelvén, képes motiválni a csapatát, és így idővel nemcsak neki kezd egyre többet jelenteni a kosárcsapat, hanem a fiúk is egyre inkább egy követendő példaképet kezdenek látni az edzőjükben.

Az alapsztori láthatóan nem túl eredeti, hovatovább a forgatókönyv is egyenes vonalon és igencsak kiszámítható módon halad előre. Bár Jack edzőként szépen, fokozatosan kihozza a maximumot a kosárcsapatából, és ezzel párhuzamosan a saját életét is megpróbálja lassacskán, sok-sok nehézségen keresztül mederbe terelni, végül mégis utolérik a démonai. Ezzel együtt pedig az összes olyan panelt előcitálja a – A harag tüze / Out of the Furnace révén a férfimelodrámák terén amúgy ugyancsak otthonosnak nevezhető – forgatókönyvíró (Brad Ingelsby), amelyeket alkoholizmussal foglalkozó filmekben (pl.: Férfiszenvedély / The Lost Weekend, Kényszerleszállás / Flight) már ezerszer láthattunk. Az elkerülhetetlen visszaeséstől kezdődően egy majdnem végzetes fordulattal járó ittas autóvezetésen át a munkából a másnaposság miatti elkésésig minden toposz előkerül – persze lehet, hogy erről a témáról talán már nem is lehetne teljesen eredeti sztorival előállni. A forgatókönyv egyetlen igazi erénye mégis a megindítóan szép befejezés, ami úgy képes megadni a nézőnek járó hollywoodi happy endet, hogy közben a gyakran ezzel együtt járó giccset teljes mértékben mellőzi. Nincs tehát lassított felvételben történő, nagy érzelmeket kiváltó zenére vágott csoportos ölelkezés az edző és a csapata között a fináléban, és szerencsére nincsenek instant válaszok sem arra, Jack hogyan is tudna tökéletesen kigyógyulni káros szenvedélyéből. A film végén Jack csupán az első lépést teszi meg az új élet felé.

A The Way Back másik, egyben igazi nagy pozitívuma viszont minden kétséget kizáróan Ben Affleck jutalomjátéka. Affleck pár évvel ezelőtt maga is igen komoly alkoholfüggőségi problémákkal küszködött a magánéletében, de a felmenői között sem volt példanélküli, hogy valaki az italhoz menekült volna a gondjai elől. Elmondása szerint gyerekként minden nap látta inni az apját, nagynénje pedig állítólag még komolyabb formáját választotta az önpusztításnak, heroinfüggő volt. A színészi teljesítménye és eszköztára által gyakran kritizált Afflecknek tehát jócskán volt miből merítenie az egykori kosaras legendából vált lecsúszott alkesz, Jack Cunningham karakteréhez, alakítása pedig ennél fogva nemhogy nem hagy kivetnivalót maga után, hanem egyenesen piszok erősre sikerült. Affleck remekül hozza az érzéseit többnyire elrejtő, de ha úgy hozza a sors, azokat mélyen megélni is képes férfit, így nem túlzás azt mondani, hogy az ő jelenléte a The Way Back motorja. Elsősorban neki köszönhető, hogy a The Way Backet nem egy könnyen feledhető, szinte csak olcsó fordulatokkal operáló drámaként, hanem egy szép és fontos filmként fogjuk emlegetni.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.