Tévé a mozi előtti csendben

Westworld 3. / The Outsider / Charité (at War) / Space Force

Most már viszonylag kevés van a mozik újranyitásáig, valahogyan kibírjuk. Addig is ajánlunk (vagy nem) négy friss sorozatot (vagy régebbi sorozat friss évadát) a lehető legkülönbözőbb műfajokban, minőségben és lendülettel.

Isten meghalt, de nem tudunk élni nélküle

Westworld, 3. évad, 8 epizód, HBO GO

A Lisa Joy–Jonathan Nolan páros androideposzának helyszíne a harmadik évadban (az elsőről itt írtunk) már nem a vadnyugati kalandpark, ahol legbensőbb, magunknak is alig bevallott vágyainkat tesztelhetjük, illetve elégíthetjük ki, és ahol gigantikus, az emberi értelem és a mesterséges intelligencia összefüggéseit modelláló kísérletnek lehetünk tanúi, hanem a „való világ”, ami esetünkben a nem is oly távoli jövő lélegzetelállítóan futurisztikus, technicizált urbánus környezetét jelenti (kapunk némi kalandparkos kirándulást is azért, például a második világháborúba, nácikkal és ellenállókkal). Az öntudatra ébredt gépemberek legöntudatosabbika, Dolores Abernathy (Evan Rachel Wood), a második évad vérengzését követően bosszúszomjas amazonként rajzik ki a nagyvilágba – a „kirajzás” nem félrefogalmazás, a szép androidnő több alakmásban is harcba indul az emberiség ellen. Vagy pedig épp ellenkezőleg: az emberiség megmentéséért? Ez egyelőre maradjon rejtély; az viszont biztos, hogy ezúttal emberére akad, nemcsak egykori kartársnője, a humanoid vonásokat szintén felfedező, de a „másik oldalon” kikötő Maeve (Thandie Newton), hanem egy valódi ember, a Vincent Cassel alakította Engerraund Serac személyében – és feltűnnek további régi ismerőseink is.

De mit is akar az ördögi megváltó paradoxális szerepében tetszelgő Serac? Megmenteni az emberiséget a káosztól, a pusztulástól, az apokalipszistől – mindezt egy olyan, a bibliai Roboám királyról elnevezett mesterséges intelligencia segítségével, amely a teljes népesség adatállományának feldolgozásával képes totális ellenőrzést gyakorolni az önálló döntésképesség nélküli bábokként felfogott emberi lények felett. Az ő érdekükben, úgymond. És ezzel el is érkeztünk a Westworld központi problémájához: a szabad akarat kérdéséhez. Az ember megölte Istent, de képes-e értelmesen létezni egy magasabb intelligencia gondviselő terrorja nélkül? Az „őrült tudós” Serac egyértelmű válasza erre az, hogy nem. Dolores válasza példázatosabb: egy kiválasztott emberpéldányon, az általa kirobbantott forradalom élére állítani szándékozott, kicsit szociopata, sodródó veterán Caleben (a számomra nem túl meggyőző Aaron Paul) keresztül illusztrálja, hogy az ember igenis képes önálló választásra, még akkor is, ha a választásai nem mindig helyesek.

Kétféle utópia ütközik meg itt: az egyik, hogy a totális tudás és a totális hatalom összekapcsolásával, akár erőszak árán is megvalósítható a tökéletes társadalom; a másik, hogy a mégoly tökéletlen – mert a gonoszság és a jóság/szépség adományát egyaránt birtokló – emberek képzelőerejére és szabadságvágyára alapozva létrehozható egy jobb világ… szintén akár (forradalmi) erőszak árán is. Mindkét narratíva ismerős: de hogy melyik merre tart, az csak a máris beharangozott negyedik évadból derül ki, ha kiderülhet egyáltalán. (pazs)


Gyászmunka

The Outsider / A kívülálló, egy évad, 10 epizód, HBO GO

Richard Price alapvetően bármit leírhat, az működik. Az viszont kifejezetten meglepő, hogy az olyan örökérvényű bűnsorozatok, mint a Drót, az Aznap éjjel és a Fülledt utcák írója a horror műfajában is magabiztosan mozog. Ez talán azért lehet, mert A kívülálló – annak ellenére, hogy regényeredetijét Stephen King követte el – nem teljes értékű horror. King azon kevés műve közé tartozik, amely a realitás talaján állva fókuszál egy rejtélyes gyermekgyilkosság-sorozatot felgöngyölítő nyomozás részleteire és szereplőire, a természetfelettit a tőle megszokottaktól eltérően háttérbe taszítva. A regény és a sorozat adaptációs viszonya önmagában is izgalmas, hiszen ahogy King sem jártas a krimi-thriller zsánerében, úgy Price sem a horrorban (soha nem is csinált hasonlót). Ha tömören kellene summázni a végeredményt: Price saját képére formált A kívülállója egységesebb, feszesebb, szebb, lesújtóbb és izgalmasabb, mint a horrormester (aki a műfaj haknisztárja is) kevéssé sikerült műve.

Az összetett, kiszámíthatatlan és kegyetlen – valamint természetesen metaforikus – történet minden brutális és meghökkentő fordulata (és néha szinte túlcsorduló drámaisága) ellenére is az tud maradni, amit King képtelen volt ilyen tisztán megfogalmazni: egy széttört szívű kisvárosi nyomozó (Ben Mendelsohn) gyászmunkája, aki halott kisfiától egy terhelő bizonyítékokkal, logikával és racionalitással megfoghatatlan misztikus démonnal szembenézve kénytelen igazi búcsút venni. A megmagyarázhatatlant élből elutasító férfi szemének lassú, kimért és aprólékos felnyitása a sorozat maga, a karakterfejlődési ív végpontja pedig katartikus, semmi egyéb. Ellentétben Kinggel, Price ügyesen egyensúlyoz a horror és a thriller formulái és hangvétele között, ennek eredményeképp A kívülállóban egészen sajátos – humánumtól fűtött, mégis rideg, ijesztő és bizonytalan – atmoszférát képes teremteni, amit a végtelen komorságukban is ötletesen komponált képek, a beszédes vágások, valamint a baljós drone-zúgások tesznek igazán kézzelfoghatóvá. Mindez azonban semmit nem érne Mendelsohn nélkül, aki egész egyszerűen zseniális alakítást nyújt Price legújabb remekében. (pd)


Vakcinák, nácik

Charité; Charité at War, egy-egy évad, 6-6 epizód, Netflix

Kosztümös kórházas sorozat: így lehetne a legpontosabban kategorizálni a Charitét. Folytatása, a Charité at War valójában spinoff, az „első évad” egyik fontos szereplőjének a történetét dolgozza ki: a címbeli kórházét. A Charité Berlin több mint háromszáz éves közkórháza, egyben Európa egyik legnagyobb egyetemi kórháza ma is. Itt játszódik a Charité című filmsorozat, méghozzá a vakcinakutatás (h)őskorában: a szemünk előtt kínlódik éppen Robert Koch a tuberkulózis, Emil von Behring pedig a torokgyík elleni oltásával. Egyik orvos szerelmi afférjára rámegy a karrierje, a másik orvos drogfüggésére a szerelmi élete, egy fiatal ápolónő pedig saját álmait követi a társadalom elvárásaival szemben: nő létére orvossá szeretne válni. Bár a téma remek, a színészek vagy túl véznán alakítanak, vagy túljátsszák a figurát, szereplőik személyes útja, jelleme sehogy sem bír magával ragadni, viszont a helyszín körülöttük csodálatos módon életre kel. A sorozat legjobb szereplője maga a kórház: az évszázadokkal ezelőtti orvostudományi kutatások és oktatás hitelesen berendezett környezetéből erős életszerűség árad, a korabeli orvosi gyakorlatoktól néha a fejünkhöz kapunk, tapintani véljük a hulló vakolatot, dagasztani az épület előtti sarat, érezni a kísérleti állatoktól bűzlő laboratóriumot. A környezet és a benne megszülető eszmék, az itt működő zsenialitás közti ellentétből bontakozik ki a társadalomkritika.

A hat részes Charité at Warban szintén jelentős szerepet kap a kórház, de most már valóban csak díszletként, itt már erős (emberi) szereplőink vannak. A kórház a második világháborúba „költözik”, a megszállott orvosprofesszoroknak, keménykalapos uraságoknak már nyomuk sincs, helyettük a náci Németország tragédiái öltenek emberalakot. Nem sokat változott a világ: az egyetem élén most is egy legenda áll, s a kutató most is kísérletezik, ha nem is állatokon, hanem fogyatékos gyerekeken… Ebben a világban már nem a karrierek építése az elsődleges tét (még egy nő is lehet orvos, bár a propagandafilm forgatásán diszkréten mellőzik a jelenlétét), hanem hogy az egyén a zsarnoki hatalom árnyékában túléljen és megőrizze embersége foszlányait. Besúgók között kell lavíroznia úgy, hogy hithű náciként is egy csapásra céltábla válhat bárkiből. A gyártó is érezhette, hogy ez a második sorozat erős: első évadként jelöli a világháborús történetet. Nos, várjuk a folytatást. (bk)


Inspirálatlan űrhajsza

Space Force, egy évad, 10 epizód, Netflix

Tökéletes időzítéssel landolt a Netflix válasza az HBO-féle Avenue 5-ra: május 29-én, az Elon Musk-féle SpaceX Dragon kilövésének előestéjén lett megnézhető a streamingóriás platformján, érdekes fénytörésbe helyezve az amerikai űrkolonializációs törekvéseket: Greg Daniels (Simpsons, Parks and Rec, The Office) and Steve Carell (The Office) új sitcomjában az űrprogram se nem a NASA, se nem a Musk-féle vállalkozók feladata, hanem a védelmi minisztériumhoz – a haderőhöz – tartozik, a tengerészet, a hadsereg és a légierő mellett. Feladata rímel a hidegháborúból átmentett, mostanában kiújulni látszó űrversenyhez: embert juttatni a Holdra, de úgy, hogy képes legyen fenntartani magát, akár fegyverrel is. Mindez a sorozatban egyetlen alkalommal sem látható elnök parancsára (mint ahogy a való életben is történik épp) és a konkurrens kínai űrprogrammal fej-fej mellett. Az új haderőnem parancsnokává Mark Naird vezérezredest (Carrell) nevezik ki, akinek feladata egyben tartani egy olyan bagázst, amelynek csak egy része katona, a többi viszont tudós, élükön a különc zseni Dr. Malloryval (John Malkovich).

Az Office után sok évvel tehát ismét egy oda nem illő főnök szerepében látjuk Carrellt, azonban a két figura nem is különbözhetne egymástól: míg előbbiben egy öntudatlan, a sitcom kereteit sikeresen feszegető karaktert formált meg, most kevésbé voltak merészek, és megpróbáltak egy tradicionális, kevesebb túlzással operáló figurát létrehozni, akit ráadásul erőltetetten többdimenzióssá akartak írni. A sorozatnak ugyanis kimondottan rosszat tesz, hogy Naird családapa is, aki elhanyagolja a lányát a munka miatt – az ezzel járó műfajidegen elemek és főleg a pátosz sokat ártanak az egész koncepció viccességének. Amennyi politikai töltetű, az űrversenyt kísérő bürokratikus apparátust szívató (Veep-jellegű) működő poén van a sorozatban, annyi erőltetetten szipogós, patetikus jelenetet kap a családi szál is. Ami irtózatos nagy kár, hiszen pl. a Carrell-Malkovich tandem nagyon jól működik, a kettejük közti súrlódás kifejezetten sziporkázó néha, és vicces mellékszereplőkből sincs hiány. Csak hát nem tudták eldönteni az alkotók, hogy akkor ez most egy űr-sitcom, vagy egy családi dramedy legyen, így aztán mindkét lábára sántít – az Avenue 5 sem sikerült parádésan, de ott legalább tisztább az irány, és az a gúny tényleg maró (hiába, na, a Trump-éra politikája annyira vicces önmagában, hogy nehéz bármilyen forgatókönyvírói csellel felülmúlni). Persze, ez valószínűleg nem tántorítja el a Netflixet, ahol az efféle langyos műfajok kifejezetten jól szoktak teljesíteni, és ugyan hivatalosan még nem rendelték be a folytatást, az évadvégi elvarratlan szálak (fellőnek egy csapatot a Holdra, de ott már kínaiakat találnak, bocs a spoilerért) arra utalnak, hogy be fogják. (jbn)



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.