Tévé a mozi utáni csendben

Sorozatajánló: Corporate; Emily in Paris; The Boys; Ratched; The Comey Rule; Des

Van, ahol már a popkornszag is elillant az üresen kongó székek közül, és van, ahol a politikusok csak most fontolgatják a filmszínházak bezárását. A markukat dörzsölő streamingszolgáltatóknál/tévéknél viszont annál nagyobb a buli. Íme, egy tetemes sorozatajánló, csupa friss néznivalóval.

Kiégett csavarok a kapitalista gépezetben

Corporate, 3 évad, 6 epizód, Comedy Central

A Comedy Central zseniális munkahelyi sitcomját nem feltétlenül lehet alulértékeltek nevezni (a kritikusok imádják), de igazságtalanul alulismertnek annál inkább. Már csak azért is, mert a Corporate egyáltalán nem egy szűk célcsoportnak szóló széria: mindenki mélyen azonosulni tud vele, akinek valaha is köze volt egy multicéghez, és még a külső szemlélők számára is ismerős lehet ez a világ. A Dunder Mifflin dolgozói kispályások a Hampton DeVille alkalmazottaihoz képest, akik egy rosszul megvilágított irodában, totális életuntságban tengetik mindennapjaikat, értelmetlen meetingeken ülve és e-mailek írásával töltve el a napi nyolc órás munkaidőt; vagy épp saját identitásukat a vállalatra építve, áloptimista vezetőként próbálnak értelmetlennél értelmetlenebb projekteket végrehajtani. A Corporate éjfekete humorral figurázza ki a vállalati “kultúra” ellentmondásait, miközben erőteljesen odaszúr a mindent bekebelezni vágyó, totális erkölcsi fekete lyukként viselkedő kapitalista multiknak is. 

Az alkotótrió két tagja, Matt Ingebretson és Jake Weisman játsszák a teljesen semmitmondó „junior-executive-in-training” pozícióban tengődő két főhőst, akik által a sorozat nemcsak a multicégek dolgozóinak kínját mutatja be, hanem a millenniálok életközépi válságának tipikus pillanatait is, és nem rest kigúnyolni jelenlegi világunk megannyi abszurd jelenségét, a toxikus rajongástól kezdve a monetizált tüntetésekig. Az ismerős mindennapokat vegyíti néhol teljesen szürreálisba hajló szituációkkal, mindezt kellő humorral tálalva ahhoz, hogy a teljes letargiába taszítás helyett inkább megnevettessen minket. A Corporate három rövid, de hibátlan évada a tökéletes sorozatdara 2020-ra, és nem csak azért, mert enged minket nevetni a saját nyomorunkon, hanem mert ezen keresztül legalább visszatérhetünk az irodába – ami akármennyire borzasztó is tud lenni, mégis megvan a maga varázsa. (rv)


Szex és New York Párizs

Emily Párizsban / Emily in Paris, 1 évad, 10 epizód, Netflix

Párizs az a hely, ahol mindenki egy kicsit idegen, s ahova mindenki egy kicsit vágyik. Láttunk ott már indiánt, amerikait – most újra egy amerikairól van szó: ezúttal egy cserfes fiatal lányról, aki a közösségi média korában épít marketingkarriert egy haute couture márkákkal foglalkozó francia cégnél. Amikor amerikai szakértőként odakerül, sem a nyelvet, sem a kultúrát nem ismeri – kiváló ürügy el a sorozat alkotóinak poénfaragásra. Az Emily Párizsban pont olyan, mint alkotója, Darren Star korábbi sikerszériája, a Szex és New York. Sok újat nem hoz hozzá képest, mégis annyira friss és üde, hogy a szakmai és magánéleti kapcsolatok hálójában álmodozó és botladozó fiatal nő története újként képes hatni, ugyanakkor felhőtlenül szórakoztató.

A Párizsba költözés alaphelyzetéhez persze hozzáadódik egy leheletnyi társadalomkritika, hiszen minden létező előítélet előkerül a filmben: nevethetünk az amerikaiak tipikusnak tartott tulajdonságain, a franciákhoz kapcsolódó sztereotípiákon, ironizálhatunk kicsit Kínán, meg általában minden kalamajkán, amibe egy másik kultúrába becsöppenő idegen belekeveredhet. Közben barátságok szövődnek, szerelmek és szerelmi háromszögek bonyolódnak, mindenki csodálatosan csinos (hiszen cigarettázik ebéd helyett) és a pasik is haláli jóképűek, jelentős szerepet kapnak a ruhák és a helyszínek, ahol cikizhetjük a sznobokat, a csodabogár-zseniket vagy a divatipart. Kínos és rózsaszín helyzetek között pattognak jól megírt dialógusok, s ha azt hitted volna, itt van megint egy romkom, amibe majd tíz perc után jól belealszol, könnyen azon kaphatod magad, hogy egyszuszra ledarálod mind a tíz epizódját. (bk)


Szupertaplók mesterfokon

The Boys, 2 évad, 8 epizód, Amazon

Az Amazon Prime berkeiben tavaly startolt egy szuperhősös sorozat, ami úgy hirdette magát, hogy teljesen más, mint a többi. Véresebb, káromkodósabb, és úgy általánosan sokkal vagányabb a fősodronyos képregényfilmeknél. Első előzetesei alapján egyszerű szuperhősploitation-t várhatnánk (még nem kanonizált szubzsáner, de ami késik, nem múlik!) ami néhány epizód után üresre pörgeti magát. A Supernaturalt is jegyző Erik Kripke vezetése alatt és Garth Ennis, többek közt a Preacher és a Constantine képregényírójának tollából a The Boys első évada mégis sokkal nagyobbat durrant, mint azt bárki várta volna. Adott egy forradalmi termékekkel rendelkező nagyvállalat, melynek szolgáltatásai a teljes társadalomra hatással vannak, hatalma pedig annyira kiterjedt, hogy azt nehéz objektíven felmérni. Nem, a szóbanforgó multicég nem Jeff Bezos vállalatszörnyetege, hanem a sorozat központjában álló Vought American. Termékei pedig multimédiás eszközök és szolgáltatások helyett, valódi szuperhősök. A Vought gyakorlatilag mindent egyesít magában, amit utálni lehet egy konzumkapitalista mammutcégben, szuperhőseik pedig popkultúránkat teljességgel domináló Marvel- és DC-képregénykarakterek kifordított (vagy inkább hitelesebb) változatai. Ezeket a hősöket épp úgy promózza vállalatuk, mintha az új iPhone-ok lennének, a publikum pedig istenekként kezeli őket. Valójában azonban a legtöbbjük komplexusos, megalomán, szexista gyilkológép. A bizonyos „Fiúk” pedig egy ötfős, föld alatt üzemelő csapat, akik arra teszik fel életüket, hogy leszámoljanak velük.

Választhatná a könnyebb utat és lehetne egyszerű műfajparódia, de a The Boys éppen azért különleges, mert nem az. Egy rendkívül jó arányérzékkel megírt sorozat, amiben a testnedv-humortól az állatkínzásig semmi sem tabu, a társadalmi témákhoz pedig úgy nyúl hozzá, hogy eredeti megközelítése miatt újat tud mutatni (gyártójának kiléte is igazából csak a fájdalmasan őszinte [ön]irónia-faktort erősíti). A remekül összerakott, és 8 epizódjával pont elég feszes első évad után könnyen kifulladhatott volna groteszk világa, de nem így történt. Sőt, az idén ősszel kiadott második évadra állt csak igazán össze a recept. Témáiban eddig sem volt éppen visszafogott, ezúttal viszont maxra tekerik a botránycsapot és beleállnak a vallási fanatizmusba, az influencer-fanatizmusba és úgy alapvetően a személyi kultuszba, de olyan aktuális problémák is kapnak egy-egy gyomorszájast, mint a politikai fegyverként használt virális tartalmak. Szerencsére mégis mindez ügyesen megbújik a háttérben, miközben az első évadban megformált karakterek további rétegeket és dimenziókat kapnak. Kripke pedig bravúrosan tartja kézben ezt a finomhangolt, mégis tökéletesen kaotikus gépezetet. A The Boys azzal tud többet mondani, mint korunk képregény-adaptációinak kilencven százaléka, hogy nem akarja megváltani a világot. (hd)


Antihősnő

Ratched, 1 évad, 8 epizód, Netflix

A Netflix sokak által várt dobása, a Ratched a Joker nyomdokain lépkedve egy újabb szimbolikus antihős figurának kreál előzménytörténetet. Ryan Murphy, az American Horror Story alkotója azonban semmilyen szellemi kontinuitást nem vállal az eredeti kultikus remekművekkel, nem kreál semmiféle konrkét vagy áthallásos kortárs kontextust, amiben játékba hozhatná Ratched nővér figuráját, aki Milos Forman korabeli kulturális-társadalmi viszonyokat allegorizáló filmjében (és Ken Kesey regényében regényében), a Száll a kakukk fészkére címűben az intézményes elnyomás jelképe volt. Helyette a streaming-szolgáltatók tucatszériáinak komfortos és középszerű történetmesélési és vizuális paneljeihez alkalmazkodva tálalja újra eddig 10 évadot megért sikersorozatának lightosabb atmoszéfáját és szofthorror-jellegét.

Ratched nővér filléres pszichologizálással felfejtett múltjában és jelenében minden mindennel összemosódik: mélyen traumatizált gyerekkorból fakadó betegesen ragaszkodó testvéri szeretet, szociopátiás viselkedés, gyilkos hajlam stb. Hogy az empátia lehetősége mégis megteremtődjön, az alkotók Ratched szexuális ébredését és nemi identitáskeresését teszik meg a sztori egyik fő csapásirányának (amellett, hogy elmegyógyintézetbe zárt tömeggyilkos bátyját szeretné megmenteni a villamosszéktől – ezért is jelentkezik ápolónak a kórházba), csakhogy morális szempontból kissé problémás a melegség és a deviancia ilyesfajta összekapcsolása Ratched személyében. Akárcsak az American Horror Story különböző kormillői, a Ratched is tobzódik az 1950-es évek Amerikájának cukorkaszínű díszleteiben és jelmezeiben, de ezen túlmenően semmilyen más vizuális különlegességgel nem szolgál. A kínosan játszó karakterszínészek közé elvegyül egy-két élvezetes alakítás, például Judy Davis opportunista, manírokkal teli főnővére vagy Vincent D’Onofrio trollpolitikusa. A címszerepet alakító Sarah Paulson pedig igazán hiteles Ratched lehetne, ha nem lenne halmozottan problémás a karakter úgy, ahogy van… (nsze)


Amíg a végeredményt várjuk

The Comey Rule, 2 epizód, Showtime

Aki valamelyest is követte Trump elnök négyéves mandátumát, ismeri azt a részben bizonyított gyanút, hogy megválasztásában némely orosz erők is közrejátszottak. A közösségi hálókon lezavart akciók egyértelműen léteztek, Trump orosz üzleti érdekeltségeinek is van nyoma, viszont sok másik kétes körülmény teljes bizonyítása vagy nem lehetséges, vagy akadályozzák. Mindenesetre, a 2016-os választások roppant fura légkörben zajlottak: nem sokkal november 8. előtt James Comey FBI-igazgató bejelentette, hogy vizsgálat indítottak Hillary Clinton azóta hírhedté vált email-problémája kapcsán, és szó szerint a választások előestéjén újabb sajtóközleményben tisztázta a gyanút. Csak hát, mint tudjuk, a közösségi hálók, a bombahírektől nedvesedő média és a hazugsággal kereskedő véleményvezérek által koedukált mezei népek körében ennek immár semmi hírértéke nem volt. Hillary veszített, Trump eleinte megpróbálta Comey-t maga alá gyűrni, majd mikor rájött, hogy erre esélye nincs, kirúgta.

A The Comey Rule-ban Billy Ray író-rendező ezt a folyamatot dramatizálta két nagy epizód hosszan, a Showtime tévécsatorna megrendelésére, és alapul Comey 2018-ban megjelent könyvét használta, amelyet megpróbált hűen adaptálni. Első ránézésre roppant igényes politikai dráma született: acélszürke, kimért és szimmetriáktól szögletes képi birodalmában egészen friss intrikák kulisszatitkai és részletei tárulkoznak fel, a színészek szolidan megfelelnek a feladatnak (talán egyedül a Jeff Sessions igazságügyminiszter – Joe Lo Truglio – figurája lóg ki), a rendezésre sem lehet panasz, Billy Ray tapasztalt hollywoodi káder, a zenei válogatás gazdag és igényes. Csak sajnos ismét túltolták a hazafi-bohózat elemeit, sok a lassítás, a szövegkönyv hol tárgyilagosan koppan, hol az amerikai különlegesség mítoszának torz metaforáit böfögik vissza az alakok, magasan lobog a csillagos-sávos. Az első epizód lényegében a Clinton-ügy, a második – közel kétórás darab – a Trump-Comey párbaj, úgymond. Comey-t Jeff Daniels hozza jól, bár messze nem olyan magasnövésű (Danielsre kissé unalmasan immár a sokadik ilyen szerepet osztják), Trumpot pedig egy hatalmas, iszonyat jó alakítással az ír Brendan Gleeson. Trump ábrázolásánál Billy Ray elkísérletezett a forma és a tartalom megfeleltetésével, a közelítés, összeérintés alkotói eszközével. Gleeson-Trump ettől brutális lett: a valódi figura általában gügye gondolatmenetei itt valamivel rendezettebbek, sejtelmesebbek, a valóságban fenyegetőre vett, de éppen attól röhejesbe váltó mozgása itt vadmacskás, tényleg fenyegető, az igazi Trump gyermeteg mimikája itt ördögi. (fsz)


Erkölcsi rendje felborult

Des, 3 epizód, ITV

„Ha jobban undorodik attól, amit holttestekkel tettem, mint amit élő emberekkel, akkor az ön erkölcsi rendje felborult” – mondja őszinte felháborodással hangjában a biográfusának minden idők egyik leghírhedtebb brit sorozatgyilkosa, Dennis Nilsen (David Tennant) a Des című minisorozatban. A skót férfi 1978 és 1983 között legalább tizenöt (a pontos számot ma sem tudhatjuk biztosan), többségükben homoszexuális fiatalembert gyilkolt meg Londonban, az áldozatokat többnyire az utcán, bárokban szedte össze és invitálta a lakására, gyakran csak egy tál étel vagy egy éjszakai alvóhely ígéretével. Egy moralizáló sorozatgyilkos már önmagában sem túl szokványos, „hősünk” ráadásul meglepően segítőkésznek bizonyul saját bűnei leleplezését és a körülmények tisztázását tekintve: lebukását a társasásházának csatornarendszerét eldugító emberi maradványok felfedezése okozza, amikor pedig a rendőrök beállítanak a lakására, teljes lelki nyugalommal mutatja meg a hullák lelőhelyét. A háromrészes széria lényegében kamaradráma, az elkövetett szörnyűségekből semmit nem látunk élesben, a rémálom rétegei a kihallgatások, beszélgetések, bírósági tárgyalások során tárulnak fel. A drámaiság kibontakozása tehát jelentős részben a főbb karaktereken múlik, azoknak a megformálásában pedig nincs hiba: a két „mellék-főszereplő”, a megszállott rendőrfelügyelőt alakító Daniel Mays, illetve Jason Watkins a kétségek közt vergődő életrajzíró szerepében is kitűnő, de David Tennant Nilsenje hátborzongató és lenyűgöző, zavarbaejtő nézni is.

Ezen felül viszont a Des nem tesz mást, mint hozza a kötelezőt, ami egy „valós eseményeken alapuló” sorozatgyilkos-thrillertől elvárható, amely képes végig feszültségben tartani nézőjét – leszámítva egyetlen, dramaturgiai szempontból fontos, de különösebben nem problematizált aspektust. A Nilsen-per alapkérdése ugyanis az, hogy hideg fejjel, előre megfontoltan elkövetett gyilkosságokról van-e szó, vagy egy pszichésen zavart figura „hirtelen felindulásairól”; a büntetés szempontjából egyáltalán nem lényegtelen a diagnózis. És bár nyilvánvalónak tűnik, hogy nehezen tekinthető beszámíthatónak valaki, aki az általa megölt emberek meztelen hullájával alszik, tévézik, beszélget hetekig (amikor kihallgatás közben megkérdik tőle, hogy mindezt miért tette, azt válaszolja zavartan, „nem tudom, reméltem, hogy önök megmondják”), szabad-e ezt mentő körülményként figyelembe venni – vagy ez az áldozatok emlékének, a hozzátartozók fájdalmának megcsúfolása lenne? Cselekedhet-e egy őrült felelősségének teljes tudatában, és számít-e ez a „végeredmény” ismeretében? Az esküdtek döntöttek: Dennis ‘Des’ Nilsen két éve halt meg, életfogytiglani börtönbüntetését töltve. (pazs)



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.