Holokauszt Amerikában

David Simon, Ed Burns: The Plot Against America / Összeesküvés Amerika ellen

A mindeddig még a közelmúlt ábrázolásakor is merészen realista Simon-Burns duó legújabb minisorozata, az Összeesküvés Amerika ellen a történelmi fikció süppedékes talajára merészkedik, de jól teszi.

Az ember a Fellegvárban (The Man in the High Castle) című Philip K. Dick-adaptáció jól indult az Amazon Prime-on, de hamar unalomba fulladt, nem értem, miért és hogyan erőltettek ki négy évadot az (egyébként zseniális) alternatívtörténelmi alapszituációból, miszerint a második világháborút a tengelyhatalmak nyerték meg és a kettészakadt Amerika a nácik, illetve a japánok béklyójában küszködik. Így hát sokan szemöldök-összevonással fogadhatták, amikor kiderült, hogy az HBO Philip Roth The Plot Against America című regényét adaptálja, ami még korábbra merészkedik, és – szintén alternatív – történelmének origója az 1940-es amerikai elnökválasztás, ami egyszersmind vízválasztó is: itt válik szét a fiktív „mi lenne ha” az általunk ismert történelemtől. Roth „retró-disztópiájában” a választást nem a demokrata Roosevelt nyeri meg, hanem a legendás pilóta, Charles Lindbergh, aki pont azért tudott aratni a szavazáson, mert háborúellenes szólamokat dalolt a választók fülébe – csakhogy közbe-nem-avatkozási politikájának más, szomorúbb vonzatai is lettek.

Simon és Burns ott kezdi a sztorit, ahol a leginkább otthon érzik magukat: városban, munkásemberek között. Levinék egyszerű kétgyermekes zsidó család New Jersey-ből, zsidóságukban nem feltétlenül gyakorlóak: nem is annyira a templomban élik meg, mint az utcán, vagy párbeszédben. 1940 nyarán még bizakodva néznek a jövőbe, de már aggódva hallgatják a folyamatosan a háttérben sercegő rádión nemcsak az európai front híreit, hanem a hazai állapotok romlásáról szóló jelentéseket is Walter Winchell hírmagyarázó tolmácsolásában. A férj, Herman (Morgan Spector) juszt is ragaszkodik ahhoz, hogy ők amerikaiak, helytállnak, és háborúba is mennének, ha kell. A feleség, Bess (Zoe Kazan, a való életben is meghurcolt legendás rendező, Elia Kazan unokája) aggódva figyeli a férje kétségbeesett dühkitöréseit, és közben már Kanada felé kacsingat fél szemmel. Alvin, Herman elárvult, velük élő unokafivére (Anthony Boyle) tetterős fiatalember, és a friss törvényekkel dacolva elutazik az európai frontra nácikat ölni, a brit hadseregbe szegődve. Evelyn, Bess testvére (Winona Ryder) pedig egy sármos, jó beszédű rabbi, Bengelsdorf (John Turturro) bűvkörébe kerül, ezáltal fontos pozíciókra tesz szert, de a rabbihoz hasonlóan nem mindig látja át a háttérban zajló politikai machinációkat: a rabbival együtt erős Lindbergh-támogatók lesznek, amivel kivívják a sógor, Herman ellenérzését.

A Roth – majd Simon és Burns – által megrajzolt jég igencsak vékony, és libabőrös kérdéseket dob fel: tényleg ennyire törékeny lenne a(z amerikai) demokrácia? Tényleg ennyire hajszálon múlott volna az egész világháború végkimenetele? Tényleg ennyire hergelhetőek az amerikaiak – jó, tudjuk, hogy mi a helyzet a déli államokkal és a Ku Klux Klánnal, de az urbánus nyugati part is? Tényleg ennyire fontos, hogy ki az elnök és mit mond? Hol végződik a passzív szemlélődés és kezdődik a bűnrészesség? Hogyan kúszik be a fasizmus a hétköznapokba? Az alkotók kitűnő ritmusérzékkel szabdalják fel a sztorit olyan etapokra, amelyeken keresztül kitapintható a helyzet eldurvulásának tűpontos anatómiája. Aki gondolkozott már azon, hogy otthagyja szülőhazáját a fojtogató légkör miatt, keserűen fogja végignézni az érzés lassú kibonatkozását, ahogy azt a pillanatot is, amikor egyszercsak már túl késő meglépni azt a bizonyos lépést.

Természetesen nem véletlen, hogy pont itt és most készült el ez a hatrészes minisorozat: az Amerikai Egyesült Államok egyik legellentmondásosabb elnökét fogyasztja épp, aki pont úgy nem riad vissza az egymásnak ellentmondó, néha teljesen eszement populista lózungoktól, mint a sorozat alterfikciós Lindbergh-je, ráadásul egyikük sem siet igazi vehemenciával elítelni az erőszakot, ha azt nekik szimpatikus fehér amerikaiak követik el. De nem kell a tengerentúlra vetni vigyázó szemeinket: bármerre nézünk Európában, komplex és nehéz kérdésekre egyszerű válaszokat adó politikusokat látunk, akiknek könnyű csápolni, amíg nem látjuk tetteik következményeit. A putyini Oroszországról nem is beszélve, ahol még a 21. században is el-eltünedeznek újságírók, aktivisták, ellenzéki politikusok. Szóval a sorozat kegyesen „alternatívnak” bemutatott történelme egyszerre intő jelzés is: a nemzetközi helyzet bármikor bárhová fokozódhat, senki nem engedheti meg magának, hogy kényelmesen hátradőljön, hiszen a demokrácia úgyis szuperül működik nélküle is.

Az Összeesküvés Amerika ellen annyival okosabb Az ember a Fellegvárban-nál, hogy ügyese(bbe)n keveri a valós történelmi figurákat és eseményeket a fiktívekkel, valamint sokkal szimpatikusabb és többrétegű szemszöget kapunk a korszakról, hiszen egy egész családnak drukkolhatunk apukától kisfiúig, és ahányan vannak, annyiféleképpen élik meg a közelgő rémségeket, azoknak mindenféle politikai implikációjával együtt (ebben az „idővonalban” pl. Walter Winchell később Lindbergh ellen indul elnökjelöltként, de még a kampány közben agyonlövik). Az pedig egyenesen frenetikus, ahogy halvány sejtetésként még az 1932-es Lindbergh-gyerekrablásra is képes utalni, amit akkoriban az évszázad bűntényeként emlegettek, és ami számtalan összeesküvés-elméletet szült akkoriban – és hát hogyan is lehetne találóbban reflektálni az összeesküvésekkel felszántott laposföldesek eme 21. századi fake news-korszakára, mint a klasszikus konteók egyik gyöngyszemével?

Az is figyelemre méltó, hogyan lesz a sorozat legérdekesebb figurája Bengelsdorf rabbi, aki egészen az utolsó utáni pillanatig is megmagyarázhatatlan módon Lindbergh-rajongó marad – könnyű meglátni benne a 17. századi Joseph Süß Oppenheimer figuráját, aki a württembergi herceg pénzügyminiszterségéig vitte ugyan, csak hogy a herceg halála után egyből népellenség legyen. (Az ő életét „adaptálta” a rémségesen antiszemita Jud Süß című náci propagandafilm.) Az egyszerre ravaszul számító és karfakitépően naiv rabbiról (Turturro remekel) nem mindig lehet eldönteni, hogy eszköz vagy machinátor – de sokat elmond az, hogy a sorozat előhaladtával egyre inkább csak Lindbergh feleségével kvaterkázik, magához az elnökhöz csak ritkán lesz nyitott ajtaja. Az ő szemével is látjuk a politikát, és ha valahol érthető is kezdeti naivitása (hiszen ki akarna háborút), amikor már a zsidók áthelyezési programjáról beszél a minisztériumban a burkoltan antiszemita Henry Forddal, egyre nehezebb megérteni motivációit.

Már csak a rabbi megvezetésének története miatt is izgalmas ez a sorozat, de ha a Drót (The Wire) vagy akár a Fülledt utcák (The Deuce) zseniális komplexitását, filmszerűségét és történetmesélési pontosságát keressük Simonék új sorozatában, akkor némileg csalódni fogunk, ahogy a képi világ is inspirálatlan – fontosabbnak tűnt a történelmileg hű díszlet- és jelmeztervezés, mint a kreatív operatőri munka. A néha elviselhetetlen dramaturgiai feszültséggel teli jeleneteket nem mindig követik hasonlóan jók, a drámaiságtól megfosztott végkifejlet pedig ugyan teljesen belefér az alkotópáros nem-zárjuk-le-csak-abbahagyjuk-stílusába, ennél a sztorinál viszont talán mégiscsak elmismásoltnak tűnhet. Pedig másképp nem lehetett volna megoldani: nem mutatja meg az érlelődő amerikai holokausztot (hálistennek), csak az odavezető sötét utat. Nem igazán fut ki sehová, mert nem is futhatna: ez a hat óra egy libabőrös, izgalmas, de mégiscsak véges gondolatkísérlet, amiben a 40-es évek robbanékony levegőjét hasonlítják a mához, és minél jobban húznák, annál kellemetlenebb lenne. Van azért az Összeesküvésnek drámai végkifejlete is: a populista politika családokat szakít szét végérvényesen, és ez ideológiától teljesen független, fájdalmas dolog. Már csak ezért is érdemes lehet hallgatni az alkotók intő szavára.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.