The Right Thing to Do

Jason Rothenberg: The 100 / A visszatérők

Egy csomó minden miatt lehet haragudni A visszatérőkre, de meglepő fordulatai, váratlan kalandjai és szereplői nagyrésze miatt a sorozat amolyan kedves-bűnös élvezetet képes nyújtani, különösen a járvány miatti szükségállapot eseménytelenségében.

Az első évad vége felé azt mondtam, ha az ötödik évad is ilyen izgalmas lesz, mindegy, hogy hány hibát halmoz fel közben ez a sorozat, írni fogok róla. A harmadik, majd a hatodik évad egy-egy pillanatában kicsit megbántam a fogadalmamat. Aztán végül mégis itt ülök, a billentyűzet fölött, mert alig várom, hogy május 20-án elinduljon a hetedik. Egy csomó minden miatt lehet haragudni A visszatérőkre (sok a sztereotipikus vonásokkal megrajzolt szereplő, van, aki minden helyzetben csak egyféle arcot képes vágni, egyhangú a helyszínválasztás vagy elnagyolt a helyszínberendezés, a speciális effektusok néha elképesztően gyengék), de meglepő fordulatai, váratlan kalandjai és szereplői nagyrésze miatt a sorozat amolyan kedves-bűnös élvezetet képes nyújtani, különösen a járvány miatti szükségállapot eseménytelenségében.

A visszatérők 2014-ben bemutatott első évada elég egyszerű sci-fi-alaphelyzetből indult ki: száz fiatalkorú bűnözőt leküldenek a száz évvel korábbi atomkatasztrófát egyedüli mentsvárként átvészelt űrbázisról a Földre, hogy megállapítsák, alkalmas-e újra az élet számára a vén bolygó felszíne. Nem nehéz kitalálni, mi lesz a válasz: hát persze, hogy lakható a Föld, sőt, lakják is. Innen indul a maroknyi fiatal rengeteg kalandja, amely meg tud tölteni hat évadot úgy, hogy azok – az időszakos mélyrepülések ellenére is – izgalmasak maradjanak. Egyértelmű, hogy a „százak” összetűzésbe fognak kerülni mindennel és mindenkivel: a földlakókkal, aztán rendre a többi, különböző kultúrájú földlakóval, egymással, és persze az űrállomáson maradtakkal, sőt később egy másik csoport űrlakóval, majd egy másik bolygó lakóival is – ennyit talán durvább spoilerezés nélkül is elárulhatunk a hat évadnyi sztoriról. Konfliktusaik eredményeképpen létrejön egy száz résznyi, őrületes nagy lecsó, amelyikbe készítői mindent belekotyvasztottak A legyek urától kezdve a Lostig, a Csillagok háborújától és az Alien-filmekig, a kosztümöstől a sword-and-sandal filmekig, mesterséges intelligenciás és mutánsos sci-fiktől a zombi-álistenes agymenésekig. Mégis valami csoda folytán mindez összeáll valamiféle sajátos logikájú rendszerré, egy saját törvényszerűségeivel rendelkező posztapokaliptikus világgá, ami erős cliffhangerekkel láncol magához epizódról epizódra.

A sorozatot erős nők és gyenge férfiak uralják: szinte minden frissen megismert földi klán, de az űrből érkező csoportok vezetője is nő. A vezérként megjelenő férfiak – még ha királyok is – valahogy mindig hölgytársaik mögé sodródnak, egyenrangúként is a vetélytársnőik iránti baráti hűségük lesz a vesztük. A barátság pedig annyira központi értéke a sorozatnak, hogy a két főszereplő, Clarke és Bellamy kapcsolatát is ez határozza meg. Együtt kerülnek a Földre, egymás tökéletes kiegészítői, egyikük az Ész, a másikuk a Szív – és ez nem a klasszikus hollywoodi kaptafára oszlik el, hanem épp fordítva: a férfi lesz a szív, a nő a politikai és harci stratéga. Egymás nélkül elvesztettek és gyengék, a sorsfordító döntéseket közösen hozzák meg, együtt válnak tömeggyilkossá és egymás által nyernek feloldozást bűneik alól is. Amint cserélnek – Bellamy zsoldosként, Clarke pedig anyaszerepben bukkan fel –, azonnal hiteltelenek lesznek, s megbicsaklik az egész sztori is, innen a 3. és az 5. évad egy-egy mélyrepülése. (Más kérdés, hogy egy sor közös jelenetükben ugyanolyan nonverbális eszközökkel kezd felizzani közöttük a levegő, ahogy férfi és nő között szokott aszerint a bizonyos hollywoodi kaptafa szerint – kérdés, hogy egy lassan beérő, nagy szerelem ügyes és tudatos felépítését látjuk, vagy a főszerepeket alakító színészek között öntudatlanul működő kémiát érzékeljük: Eliza Taylorról és Bob Morleyről ugyanis lehet tudni, hogy öt évnyi közös forgatás után tavaly összeházasodtak.)

A barátság mellett a legfőbb összetartó erő a származásé: a család, a klán, a nép eszmei képe lebeg mindenek felett, a hat évadon át egységesen. Minden egymásnak feszülő csoport a saját népének a túlélését helyezi minden más fölé, és ez egy csomó etikai és morális kérdést vet fel. A bűn fogalma relativizálódik a személyes, pillanatnyi helyzet és a közösség túlélése tengelyén. Meddig lehet és szabad elmenni az egyén vagy a csoport túlélése érdekében? Szabad-e gyilkolni érte? Vezethet-e valódik békéhez egy kegyetlen háború? Békébe kerülhetsz-e önmagaddal, ha meg kellett ölnöd valakit, valakiket? Felmentést nyújthat-e a tömeggyilkosság vétke alól a sajátjaid megmentése? És végül: képes-e az emberiség tanulni a saját hibáiból, vagy meg fogja ismételni mindazt, ami egyszer már a pusztulásához vezetett? Mindegyre visszatér az adott helyzethez képest legjobb döntés fogalma, a kisebbik rossz választása, ami kemény lelkiismereti gondokkal szembesíti szereplőinket. 

Ami az űrben bűnnek számított, jelentéktelen apróság a Földön – ami a Földön bűn volt, felejthető kellemetlenség lesz a felszín alól nézve. Szereplőink mindegyre élet-halál harcot vívnak egy másik csoport túlélési stratégiája ellen, majd fordul a kocka, és magukat találják ugyanabban a helyzetben, többször is akár. Jók maradtak? Gonosszá váltak? Létezik feloldozás? A Jó és a Gonosz, a Helyes és a Helytelen újra- és újraértelmeződik, mindkettő a fenti értékrend szerint válik viszonylagossá és mindegyre újraértékelendővé. Ennek az állandó átértékelésnek fontos eszközei az egyes figurák jelszószerűen ismételgetett személyes mottói, vagy a vissza-visszatérő jelszavak, amelyek egyes klánok (hit)világát meghatározzák – a különböző cselekményhelyzetekben más-más értelmük lesz, kibővülnek vagy épp visszájukra fordulnak, s ez a dinamika a sorozat összes évadját végigkíséri.

Külön szépsége A visszatérőknek a benne használt fiktív nyelv(ek). Az angol alapú, spanyollal vagy latinnal árnyalt keverék igazi egzotikus hangzással és valami ősi, elemi erővel bír, ami előbb a vad földi klánok furcsasága, aztán hitviláguk részévé válik, végül pedig a maroknyi főszereplő közös nyelveként megtartó erőnek bizonyul. (És tényleg nyelvszerűséggé állnak össze a szavak, érezhető a logikájuk, egymásból származtatottságuk – akik kitalálták, kiváló munkát végeztek.) Az egyes szereplők és közösségek ragadványnevei szintén az angolból eredeznek, de – részben fonetikus leírásuk miatt – kapnak egy nyers ízt, egy legendabeli erőt. Ez a Föld a legendák földje, a legendák pedig az emberiség megtartó erejének bizonyulnak, még akkor is, amikor a tudomány győzedelmeskedni látszik fölöttük.

A visszatérők 16-os korhatár-besorolást kapott, nem is véletlenül. A szereplők folyton harcolnak valaki ellen, torkok metsződnek nagyközeliben, vér fröccsen, csont törik, fulladozás, halálhörgés, mindenféle kegyetlenség megjelenik benne premier plánban. Ehhez képest az erotikával meglehetősen kesztyűs kézzel bánnak az alkotók: egy meztelen női hát vagy egy-egy homoszexuális csók- vagy finoman jelzett ágyjelenet a szexualitás csimborasszója a sorozatban (ami nem is biztos, hogy baj, különben csak egy posztapokaliptikus Trónok harcát kapnánk).

Mi jöhet még, meddig lehet ezt folytatni? Már az ötödik évad végén is úgy tűnt, hogy nem lehet, szappanopera-szerűen addiktív sorozatunk szereplői már minden elképzelhető síkon megvívták a maguk küzdelmét – aztán jött a hatodik évad egy újabb ötlettel, amely párhuzamosan játszódott az űrben és az emberi elmében (ami talán nem volt az alkotók legjobb dobása). Most talán valami párhuzamos valóság következhet? Mintha csak ez maradt volna még ki a jól bevált sci-fi-kaptafák közül, bár a legutóbbi évad zárójelenetéből ez, vagy bármi más is következhet. Lehet tehát szurkolni, hogy a forgatókönyvíró-had ismét legyen tele ötlettel, ne szúrja el a hetedik évadot, az utolsó 16 rész ne ismételje az előzőeket (hiszen már a 6. évad alaphelyzete is annyira emlékeztetett a legelső évadéra, hogy annak a rebootjaként is fel lehetne fogni), és varrja el szépen a szálakat, zárja le méltóan érdekesen az eseményeket. Ez lenne most a „the right thing to do”.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.