Tiszteld az életrajzokat! (just a little bit)

Liesl Tommy: Respect

A színpad felől érkező Liesl Tommy első filmes próbálkozásának eredménye egy klasszikus életrajzi dráma, ahol a kronológia a legfontosabb dramaturgiai szabály, a főcél pedig a közönség elkápráztatása a hatalmas életmű bemutatásával. A Respect sok kérdést vet fel a kor politikai viszonyairól, a feketék társadalmi megítéléséről, a bőrszín kialakította zenei elitizmusról, mindent egy nő helyzetén keresztül átfogva. De a két és félórányi tömény soul és gospel valahol saját törekvéseit lehetetleníti el, hogy aztán a zene lényegéből hiányozzon a ritmus és a lélek.

Aretha Franklin karriertörténete a legpompásabb tündérmese lehetne, ha legalább annyira meg kellene küzdenie a lemezkiadás lehetőségéért, mint a népmesei hősöknek a felemelkedésért. De az énekesnő sorsa már első pillanattól meg van alapozva: tehetségét lelkész édesapja azonnal felfedezi, s így nemcsak a gyülekezet üdvöskéje lesz, hanem a kor nagy előadóival is barátkozhat. Hogy aztán apja vigye el New Yorkba, kösse meg lemezszerződését, egyetlen feladatot hagyva lányának: énekeljen! És Franklin tragédiája pont ez az előre kijelölt út, ahol a saját döntésképtelenségét kell megtapasztalnia, és ahol szüntelenül férfiak határozzák meg alakját. A legnagyobb ellensége nem a hírnév, hanem a közvetlen környezet – a csodakarrier mögött megbúvó konfliktusok így inkább belső harcok, morális párbajok, amik aztán erőszakként törnek fel.

Kép a Respect című filmből

A film szerkezete, bár késleltetve, egy ilyen sztárgyártó műfajnak megfelelően a felemelkedés-bukás-felemelkedés motívumára épül, ahol a meggyötört főhőst sarkított jellemek veszik körül. A férfiak mind gonoszak, csak kihasználni akarják, nem törődve az énekesnő vágyaival. Segítséget és megértést csak a nőktől remélhet: nagymamájától, aki a gyermekeit neveli míg ő távol van, nővéreitől, akik a háttérben énekelnek – és legfőképpen anyjától, akinek korai halála emlékeket módosító, megszűnhetetlen démonként kísérti, s aki már a film elején ráhagyja a tanulságként értelmezhető tanácsot: ne feleljen meg egy férfinak sem, csak magának énekeljen. Franklin meg is fogadja anyja szavait, igaz csak nagyon későre, hogy a néző már azon gondolkozzon, benne támadtak-e beteljesíthetetlen elvárások. Apjától egy még mérgezőbb kapcsolatba rohan, a tisztesség imájaként felcsendülő slágerei így még groteszkebbül és értelmüket gyengítve hatnak. Aztán a film végén egy katartikus koncert lassított jelenetében megtörténik a várt kitörés a férfiak elnyomásából, az utolsó jelenet éneke közben leltárszerű feliratok értesítenek arról hogy milyen magasra jutott Aretha Franklin élete során.

Kép a Respect című filmből

A nagy pillanatoktól mentes film végén ezek a kitüntetések nem képesek igazán működni, inkább az alkotó önigazolásaként olvassuk, hogy miért Aretha Franklinről készített életrajzi filmet, vagy hogy ez miért egy életrajzi film. Mert a Respect ott vesz el, hogy egyszerre próbál dokumentálni és a főhőst alakító színésznő játékfilmje lenni. A generációk párbeszédét illetve a zene és a film médiumának áttételes viszonyát érzékelteti hogy a soul-királynőt egy amerikai tehetségkutató-felfedezett, Jennifer Hudson játsza. A kettejük sikere eléggé hasonló, s ez azért veszélyes a film szempontjából, mert sokszor Hudson kapja a reflektorfényt. A film végig döntetlen marad, nem pontosan értjük, hogy a főszereplő Aretha Franklin vagy inkább Jennifer Hudson nagyszerű játéka.

Kép a Respect című filmből

Az énekes-színésznő alakítását a klasszikus hollywoodi korszakban kialakult sztárrendszer óta nem látott mennyiségű premier plánban láthatjuk, hogy aztán amikor az alkotók észreveszik magukat, néhány, jelentőséggel alig bíró évszámot és városnevet is kiírjanak a vászonra. Az életrajzi vonalat erősítő kétségbeesett húzásként értelmezhető az a stáblista alatt bejátszott felvétel is Franklinről, ami egyébként a film egyetlen eredeti dokumentumfelvétele – noha nagyon próbálkoznak a hangulat megteremtésével, hiszen rengeteg eredetinek maskarázott fekete-fehér felvételt látunk két beállítás között, csakhogy ezeken mindig a színészek szerepelnek, az egész tehát egy ráhúzott filteren kívül nem ad több jelentést ezeknek a snitteknek. Ezt csak még jobban zavarja a Jennifer Hudsonnal újraalkotott lemezborító-montázs áldokumentumszerűsége, de a kamera állandó körforgása vagy svenkelése is, ami néhol az egyházi gyülekezet és a koncertközönség zsivajának dinamikáját adja, de az intimebb párbeszédjeleneteknél sem áll le, ami annak az aggodalomnak a jele lehet, hogy mennyire félnek az alkotók a nézőt csupán a történettel otthagyni. Míg a forma tehát próbál dokumentumfilmszerű lenni, a narratíva elrugaszkodik a valóságtól, és beleszeret egy fiktív történetalakításba.

Kép a Respect című filmből

Az énekesnő műfajteremtő lázadását és a „gospel Jónás prófétája”-szerepét bár megsejtjük, a Respect törekvései ellenére sem lesz az Aretha Franklin-kultusz mítoszteremtő darabja, pont azért, mert főhőséhez hasonlóan döntésképtelen. Lehetne életrajzi film, de akkor a sztárszínésznő háttérbe szorulna; lehetne egyszerű fikciós játékfilm, de akkor mi lesz ezekkel a csodálatos zenékkel; lehetne zenés film, de nem – hiszen ez végsősoron életrajz.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.