Történelemhamisítás vagy bőrszín-tudatos szereplőválogatás?


Ha inkluzívak akarunk lenni a szereplőválogatásban, a múlt történeti megjelenítése előtt egy út áll: az alternatív történelem megteremtése, vagy még radikálisabban, ellentörténelem létrehozása.

Képzeljünk el egy disztópikus jövőt, ahol a tudománnyal való foglalkozás nem elfogadott függőség, s ahol létezik egy anonim akadémisták nevű szervezet, hogy segítsen a megtévedteknek lejönni e nemes, de káros szerről. Na, én ebben a világban gondban lennék. Mert az első ülésen nem tudnám meghatározni, hogy a szerek melyikéről szeretnék lejönni. Mondhatnám, hogy Keszeg Anna vagyok, történelemfüggő. De aztán helyesbítenék, hogy Keszeg Anna vagyok, médiatudomány-függő. A lejövés procedúrája alighanem ugyanaz lenne, de biztosan eltelne nálam kis plusz idő, amíg rájönnék, melyik függőségem volt előbb, s melyikkel lenne érdemes kezdeni.

Mindezt csak amiatt vetem fel, mert hozzá akarok szólni a Bridgerton-vitához. A Netflix Chris Van Dusen kreálta show-ja – melynek producere az afroamerikai esélyegyenlőség és inkluzivitás központi tévés hangja, Shonda Rhimes – 2020 decemberében debütált a Netflixen és a rétegspecifikus tartalomfogyasztás korában 82 millió háztartásban nézték meg, 76 országban lett a streaming-szolgáltató legnézettebb sorozata. A romance műfajába tartozó széria Julia Quinn történelmi romantikus regénysorozatának feldolgozása, a brit birodalomban játszódik III. György hannoveri király uralkodása idején és a londoni legeslegfelső tízezer házasodási játszmáit dolgozza fel. Ennek az időszaknak az egyik fő történeti vitapontja, hogy az őrült Györgynek is nevezett király felesége, Zsófia Sarolta brit királyné az Egyesült Királyság első színesbőrű uralkodója. A történetileg vitatott elképzelés Mario de Valdes y Cocom történész kutatásaira megy vissza, aki azt állítja, hogy Zsófia Sarolta német származású volt ugyan, de a portugál királyi családból származó felmenői révén afrikai ősei voltak, s afrikai kinézete a róla készült festményeken is jól látható.

Van Dusen erre a megközelítésre alapozva egy olyan nemességet vizionált a 18–19. század fordulójának Londonjába, ahol a bőrszínalapú diverzitás adott, s ahol nemcsak a királyné afrikai, hanem a nagyon is exkluzív társaság több tagja is az. Ezzel a Bridgerton a filmgyártás két neuralgikus pontjára is rátapint: az egyik az inkluzív szereplőválogatás (inclusive casting), a másik pedig az alternatív történelem megteremtésének kérdése.

Az inkluzív vagy kisebbségtudatos szereplőválogatással kapcsolatos viták a „race bending” jelenségének megbélyegzésével kezdődtek: az amerikai gyártású szuperprodukciók gyakran használták a jól bevált amerikai színészéket afrikai, afroamerikai, távol-keleti karakterek ábrázolására. A jelenség kutatói közül többen is figyelmeztettek arra, hogy valójában a klasszikus európai koraújkori színház azzal, hogy nőket nem engedett a színpadra, így a női szerepeket is férfi színészek játszották, valójában ugyanezt a kirekesztési mechanizmust alkalmazta. Ez a tudatosítási folyamat vezetett olyan szereplőválogatásokhoz, melyek radikálisan kezelték a bőrszín kérdését és elszakították azt a történeti hitelességétől: Dickens David Copperfieldjének feldolgozása Dev Patellel a főszerepben (r. Armando Ianucci, 2019) vagy a BBC-féle Nyomorultak a maga afroamerikai Javert-felügyelőjével (2018–2019), a Hulu The Great (2020– ) című sorozata Nagy Katalin udvarának afroamerikai nemeseivel mind-mind ezt a koncepciót viszik tovább.

Az inkluzív szereplőválogatás követelményének megjelenése másrészről arra is figyelmeztetett, ami az ún. „own voice” probléma: ha a történeti realitásokhoz hűek akarunk maradni, akkor az afrikai karakterek csak azokban a társadalmi szerepekben jeleníthetők meg, melyeket betölthettek, vagyis szolgák, dadusok, alacsony társadalmi presztízsű karakterek lehetnek. Így pedig nem tölthetik be a populáris kultúrának azt az alapvető szerepét, hogy az új generációk elé érvényes és méltó szerepmodelleket állítsanak. Ebből az állításból következik, hogy ha inkluzívak akarunk lenni a szereplőválogatásban, a múlt történeti megjelenítése előtt egy út áll: az alternatív történelem (alternative history, más néven althist) megteremtése, vagy még radikálisabban, ellentörténelem létrehozása. Az althist tradíciójába tartozó sorozatok is virágkorukat élik – nem is sorolom az elmúlt évek jobbnál jobb példáit az Összeesküvés Amerika ellentől (2020) Az ember a Fellegvárban-ig (2015–2019) –, s gyakran éppen a társadalmi esélyegyenlőség nevében írják újra a történelmet. Kedvenc példám a szintén Netflix-fejlesztette, Ryan Murphy-féle Hollywood (2020), ahol nemcsak a bőrszín, hanem a dzsender, az életkor és a szexuális identitás szerinti diszkrimináció történetét is újraírják. Ahogy a Bridgerton a felvilágosodás kori London társadalmát igyekszik igazságosabbá és előítéletmentesebbé tenni, úgy állítja azt a Hollywood, hogy a mindenkori kisebbségek visszamenőlegesen kiegyenlített esélyeivel egy jobb, igazságosabb és (vizuális értelemben is) színesebb világot teremthettünk volna magunknak.

Ez tehát a Bridgerton alaphelyzete: egy olyan 19. század eleji London, ahol afrikai királynő ül a trónon. S mivel ő afrikai, miért ne lennének alattvalói között is sokan afrikaiak, sőt, mért ne lenne elképzelhető, hogy éppen a legígéretesebb szerelmi játszma egy europid nő és egy afrikai férfi között játszódik le?

Charles Dickens a Két város regényében ezt írja erről a korról: „Anglia trónján nagy állkapcsu király és csunya királyné ült akkor. Franciaország trónján nagy állkapcsu király ült és széparcu királyné. Mindkét országban kristálytisztán állott az állam lordjai, a kenyerek és halak őrzői előtt, hogy a dolgok rendje örökre meg van állapitva.” (Karinthy Frigyes fordítása). Miközben a történész énem megelégedéssel tapasztalja, hogy a dickensi humor mennyire jól élezi ki a brit-francia örök versengést a királyok és királynék külalakjába kódolva, a médiatudóskodó énem elborzad ezeken a kendőzetlen testszégyenítő mondatokon. Ebben a kontextusban már nemcsak az a gond, hogy bizonyítsuk Zsófia Sarolta afrikai identitását, hanem ha bebizonyítottuk, akkor mentsük fel a csúnyaság vádja alól is, hiszen a szereplő elvárt fehérre mosásával testszégyenítéssel és rasszizmussal is vádolhatnak bennünket.

Ezzel a nehézséggel elő is bukkant a Bridgertonnak az a jellemvonása, mely miatt az inkluzív szereplőválogatás ellentmondásosabb eredményhez vezetett, mint más esetekben. Ez a társadalmi berendezkedés ugyanis nem abból a sebből vérzik leginkább, hogy diszkriminálja az afrikaiakat, hanem még inkább abból, hogy két szempont szerint kategorizálja az egyéneket: vagyonuk és testi adottságaik alapján. Vagyis afrikaiként esélyem van egy olyan rendszert kiszolgálni, mely a testi szépség egy nagyon normatív kánona szerint működik. Éppen ezért váltott ki annyi súlyos vitát a szereplőválogatás kérdése nemcsak a színészek etnikai-rassziális identitása, hanem alkalmasságuk tekintetében is. A show-val kapcsolatban megfogalmazott egyik leggyakoribb kritika éppen az volt, hogy a fiatal karaktereket alakító színészek mennyire nem különlegesek, mindössze szépek, de nincs ennél elvontabb, komplexebb egyéni jellemzőjük.

Az althist/inclusive casting vitát tehát ebben az esetben úgy oldhatjuk fel, hogy az egyébként is diszkriminatív Bridgerton-társadalom teljes újraírására lett volna szükség ahhoz, hogy a vádak elévüljenek. A korábban említett beautism-szagú szereplőválogatást illető kritika mellett felmerült még: mennyire jogos/hiteles Sarolta királynő esetében az, hogy ennyire érdeklődik lordjai szerelmi és szexuális élete iránt; mennyire rendelkeznek valóban azonos jogokkal az afrikai karakterek. Lásd például Marina Thompson karakterét, aki „megesett lány”, de ugyanígy a férfi főhős, Simon Basset, vagy nevelőanyja, Lady Danbury státuszát is, akik ott vannak a társadalmi hierarchia csúcsán, mégis valamiféle insider-ousider szerepet játszanak. Magas társadalmi presztízsük elérhetetlenné, így kezelhetetlenné és kirekesztetté teszi őket. És még sorolhatnánk a példákat. S hogy a show-nak mennyire nem sikerült az inkluzivitás irányába mozdítania a kosztümös szerelmi dráma műfaját, azt éppen az igazolja a leginkább, hogy ilyen intenzívvé vált a POC (People of Color) és non-POC karakterek sorsának összehasonlítása.

Ez az, ami a Hollywoodnak sikerült, a Bridgertonnak pedig nem: az althist akkor működik, ha koherensen változtatja meg a diszkrimináció mintázatát. S míg történész énem azon siránkozik, hogy miért nem hitelesebben dokumentált III. György korának társadalmi valósága, a médiatudatos énem még radikálisabb újraírást követel. Nemcsak bőrszín alapú diverzitást, hanem a beautism-tól és az osztályalapú diszkriminációtól való megszabadulást is.

Ami a legelgondolkodtatóbb a Bridgerton-kérdésben, az éppen az, hogy a romantikus dráma mennyire mozdulatlan formulaszerkezettel rendelkezik. Míg a krimi, a horror, a fantasy stb. műfaji sémái olyan nagyon sokat alakultak az elmúlt évtizedek populáris kultúrájában, a romance szinte változatlanul ragaszkodik közel háromszáz éves hagyományához. Az egymás iránt az első pillanattól fogva megkérdőjelezhetetlen szerelemmel viseltetett, két gyönyörű szereplő közé mindenféle változatos akadályokat emel az élet, a sors, a társadalom, a karma, s azon kell tettetett izgalommal izgulnunk végig, hogy milyen gyorsasággal/lassúsággal sikerül elhárítani ezeket az akadályokat. Gondoljunk bele: a Bridgertonban ott volt a lehetősége annak, hogy két eltérő kötődési mintával rendelkező szereplő szerelmének alakulását végigkövethessük. S míg mindenféle társadalmi nyomást, előítéletet kezeltek, ennek az igen fontos problémának az lett a megoldása, hogy a változatos családi traumákon átesett férfit egy röpke látogatás felesége kiegyensúlyozott családjánál hűséges és megbízható társsá tette. Holott a legalapvetőbb, mezei párkapcsolati kézikönyv is tisztázza, hogy a kötődési minták összhangba hozása a sikeres házasság legnehezebben fejleszthető sarokköve.

Vagyis a romance műfaja előtt álló legnagyobb kihívás nem a bőrszíntudatos szereplőválogatás, hanem az, ahogyan az érzelmek és kötődések természetének megértetésén képes vagy éppen nem képes dolgozni. A Bridgertonnak ez nem sikerült. S így annak sem tudok különösebben örülni, hogy színvaksággal nem vádolható.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.