Törzsvendégeknek félár!

Miklauzic Bence: Nino bárkája

Itt egy új, egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató, kedves és könnyed film egy kiválóan működő alkotópárostól: Maruszki Balázs forgatókönyve alapján és Miklauzic Bence remek rendezésében több sikeres film készült már. A Nino bárkája is ilyen, szerethető, mint A zöld sárkány gyermekei, és színészválasztása miatt sem csúszik mellé (sőt!), ahogy pár éve a Hőskeresők.

Pedig a címválasztás talán túl patetikusra sikeredett: az erős bibliai utalás elvisz egy olyan világba, amibe magának a filmnek nem lenne szüksége, de… hát igen, végülis erről van itt szó: egy halódó éttermecske lecseppent tulajdonosa találkozik egy sok pénzt ígérő rehabilitációs program keretében egy memóriavesztett szakáccsal, egy mozgáskorlátozott huszonévessel és egy feltűnően csinos, Tourette-szindrómás lánnyal, s ez a találkozás jelenti az utolsó esélyt a túlélésre és a társadalomba való visszailleszkedésre valamennyiük számára.

A témaválasztás apropóján nem lehet nem visszagondolni az Életrevalókra (Intouchables, r. Olivier Nakache, Éric Toledano, 2011): a két, más-más okból hátrányos helyzetű főszereplő jellemrajzából, kapcsolatuk dinamikájából olyan humor fakadt, hogy a néző felhőtlenül nevethetett velük együtt, olykor önmagukon is, meg azokon a helyzeteken, amelyekbe az állapotuk miatt belesodródtak. Hasonlóan közelít a témához a Nino bárkája is, ugyanakkor ez a film ízig-vérig magyar, vagy inkább kelet-európai. A helyszínéül szolgáló tömbháznegyed például bárhol lehetne: Budapesten, Miskolcon vagy éppen Kolozsváron. Mindannyian láttunk már a betonrengeteg közepén a rendszerváltás után lelkesen elindított, aztán szép lassan tönkrement magánvállalkozást: az idő eljárt fölötte, a körülmények nem felelnek meg az új előírásoknak, a konkurencia megerősödik, a pénz pedig szép lassan elfogy. De nemcsak a helyszín, az alaphelyzet és a nagy gonddal összeválogatott díszlet nagyon ismerős, hanem a jellemrajzok is (ráadásul a film tobzódik a Karinthy-ízű humorban és (ön)iróniában). A Ninoként bemutatkozó tulajdonos nagyon is kelet-európai „életrevalóságának” utolsó morzsája az alapítványi támogatás megszerzésére elég – a „csatolva” érkező három ember  egészségügyi háttere, testi-lelki gondjai eleinte nem nagyon érdeklik. Nino három új alkalmazottat lát, akikkel kicsit talán nehezebb szót értenie, de a céljuk közös: működő éttermet kell összehozniuk – végül ez bizonyul a mindent és mindenkit, őt magát is megváltoztató, ideális hozzáállásnak.

A film igazán súlyos és elgondolkodtató része az a (szín)játék lesz, amibe a négy szereplő beleáll. A szakács, a kukta és a pincérnő elfogadja, amit a tulajdonos kér (olasznak hazudják magukat), utóbbi pedig elfogadja újdonsült társai „furcsaságait”. Szükségük van erre az álarcra ahhoz, hogy rejtett tehetségeiket megmutathassák. Úgy tűnik, a hazugság az igazi Esély mind a három – illetve négy ­– „szerencsétlen” számára (s milyen abszurd és sokatmondó, hogy ezt a szót éppen az alapítvány jószívű munkatársa ejti ki a száján). Közben nézőként mosolyoghatunk a „szerencsétlenek” hibáin, hiszen negyedik, „egészséges” társukban vagy akár önmagunkban is ugyanannyit fedezhetünk fel.

„Itt megváltozott munkaképességű emberek dolgoznak” – áll a műszak elején pizzázócégtáblára cserélt feliraton. Egyszerű vonásokkal jellemzett szereplőink úgy szimpatikusak, amilyenek: a zseniális, mogorva szakács jelmezében Cserna Antal teljes alakja rejtett egyéni drámák hordozója, Gera Marina pedig ugyanannyira profi és hiteles a tikjeitől szabadulni nem tudó lány szerepében, mint az Emmyvel díjazott Örök télben, pedig ez a szerep teljesen másfajta kihívások elé állította. A legegyszerűbb figura talán a huszonéves, kerekesszékbe kényszerült fiú (Baki Dániel); az ő plátói szerelme akkor nyer értelmet a történet szempontjából, amikor a hazugság okozta katasztrófa és összeomlás óhatatlanul elérkezik.

Ebből a történetből Hollywoodban bizonyára szájbarágós, didaktikus, egészestés mozi készült volna, tele könnyel, giccsel, sziruppal, melodrámával, valószínűleg az alkalmazottak és nem az alkalmazó (általa pedig a befogadásra oly nehezen képes társadalom) szemszögéből – Miklauzic és Maruszki azonban elkerülte ezeket a csapdákat. A Nino bárkája megmaradt feszes ritmusú, picit önironikus, picit megmosolyogtató, csendesen drámai, egyórás tévéfilmnek, aminek a bemutatóját nem lehetett volna jobban időzíteni, mint december 3-ára, a fogyatékossággal élők világnapjára. A film még egy hétig megnézhető a Médiaklikken.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.