Ugyanazok a hibák

Dobray György: Kövek; Bakony Alexa: Tobi színei

A Cirko két friss dokumentumfilmje rámutat arra, hogy nem sok minden változott az elmúlt 80 évben, legalábbis ami a társadalom viselkedését illeti. Ugyanazok a berögződések, az ismeretlentől való félelem, az egyszerű megoldások iránti igény uralja az emberi gondolkodást, ami annak idején a holokausztot is okozta. A Kövek és a Tobi színei épp ezért alkot tökéletes párost, mert mindkét film arra hívja fel a figyelmet, hogy mitől kell még ma is óvakodnunk.

Dobray György Kövek című filmje Günter Demnig munkásságát helyezi a középpontba. Demnig botlatókövekkel igyekszik felhívni a figyelmet a holokauszt áldozataira. Dobray rendezésében elhangzik, hogy már önmagában ez a művelet is egy fontos problémára hívja fel a figyelmet: a városok többsége minden bizonnyal elutasítana egy közös emlékművet, a lakók pedig tiltakoznának a falra helyezett táblák ellen. Demnig figurája idilli alakként jelenik meg, mindent közössége szolgálatára tett fel, maga egyszerűségével viszont többet tett a zsidó emlékezetért, mint a legtöbb hasonló célt kitűző szervezet. Dobray filmje remekül kerüli el a hatásvadászat csapdáját, nincsenek „túlhúzott” szekvenciák, az emlékező családtagok képei valóban megrázóak.

Kép a Kövek című magyar dokumentumfilmből

Egy másik szálon eközben látjuk, ahogy fiatalok takarítanak zsidó sírokat Európa temetőiben. A program egy tábor keretében valósul meg, a szervezők célja pedig, hogy a világ különböző tájairól érkező fiatalok értsék meg a múlt fontosságát. A sírok megtisztása szimbolikus; azzal, hogy a nevek újra láthatóvá vállnak, megszűnik az áldozatok arctalansága, innentől fogva valós emberek valós drámája tárul elénk. A tinédzserek megjelenése emellett biztosít némi könnyedséget is a filmnek: beszélgetéseik, egymáshoz fűződő viszonyuk hirdeti, hogy van remény, hogy talán ez a generáció más lesz, mint a korábbiak.

Kép a Kövek című magyar dokumentumfilmből

A Tobi színeit látva azonban némileg ismét erősödik a szkepszis. Mert, ahogy a bevezetőben is említettük, mintha nem igazán változott volna semmi, a társadalom ugyanúgy nem tud mit kezdeni azokkal, akik kicsit is kívül esnek az általa önkényesen konstruált normalitásfogalmon. A Tobi színei ritkán látható filmes bravúr, az elsőfilmes Bakony Alexa olyan arányérzékről és biztos kézről tesz tanúbizonyságot, mely miatt mindenképpen figyelnünk kell majd rá a következő években. A Tobi ugyanis egy pillanatra sem válik kurzusfilmmé, ez pedig abban a politikai környezetben, amelyben készült, óriási eredmény. Amikor Bakony azt mondta a film díszbemutatóján, hogy ő egy család történetét akarta végigkövetni, egyáltalán nem ferdített, számára tényleg ez volt a legfontosabb. A politikai szál minimálisan jelenik meg csupán a filmben, látunk néhány jelenetet a Pride-ról, de a cél itt valóban Tobi és családja életének bemutatása. Mely bizony regényszerű, a követéses dokumentumfilm műfajából adódóan minden bizonnyal a filmesek is csak időközben döbbentek rá, micsoda aranybányára bukkantak.

Kép a Tobi színei című magyar dokumentumfilmből

A film ugyanis az előbb említettek mellett is képes általános érvényű üzenetet megfogalmazni, épp azért, mert remek karaktereket mozgat. Tobi öntörvényűsége, mélysége, lázadása remekül átélhető, a film igazi hősei azonban a szülők. Az apuka a háttérben biztosítja a stabilitást, sőt, alkalmanként még szellemes megjegyzései is vannak, a legizgalmasabb azonban az anyuka, Éva nézőpontja, ő az, aki a teljes érzelmi skálán végigmegy: dühös, tagad, elfogad, megkérdőjelez, szeretete azonban egy pillanatra sem válik bizonytalanná. A szülőkkel ezen felül azt is remekül mutatja be a rendező, hogy alapvetően nem kell káros gondolkodásmóddal rendelkeznünk ahhoz, hogy előítéletesek legyünk, néhány sztereotípia, kategória ugyanis annyira mélyen van beleivódva a gondolkodásunkba, hogy a legnagyobb jóindulat mellett sem tudjuk magunkat ettől függetleníteni. Tobi a film egy pontján bejelenti, hogy sem fiúnak, sem lánynak nem tudja nevezni magát, nem kategorizálható be bináris módon. Éva pedig erre teljesen természetesen válaszolja, hogy az ő agya csak ezekben a kategóriákban tud gondolkodni, hiszen ebben élte le egész életét. Bár közhelyesnek hangzik, s talán az is, de a Tobi színeit nézve tényleg az lehet az érzésünk, hogy a szeretet lehet a megoldás mindenre, az ugyanis a szülők részéről mindvégig jelen van. „Kell ezt nekem értenem? Nem, csak el kell fogadnom”, mondja Tobi apukája a film egy pontján, ez pedig az egész alkotás jelmondata is lehetne.

Kép a Tobi színei című magyar dokumentumfilmből

Bakonyi Alexa, illetve operatőre, Táborosi András remekül találta meg a film témájához tökéletesen passzoló vizualitást. A gyakori közelik, a finom rezdülések érzékeltetése, vagy az a jelenetsor, amikor Tobi képeit egymás után látva ismerjük meg az ő „színeit”, mind-mind kreatív és jól alkalmazott megoldások. A film egyetlen apró hibájaként talán az róható fel, hogy Tobi nézőpontja idővel háttérbe szorul, ettől függetlenül azonban a Tobi színei vitán felül az utóbbi évek egyik legjobb és legfontosabb magyar dokumentumfilmje.

Kép a Tobi színei című magyar dokumentumfilmből

Két film is eredményesen hívja tehát fel a figyelmet arra, hogy hova vezet a leegyszerűsítő gondolkodásmód, és hogy milyen tragédiákat idézhet elő, ha újból elkövetjük a múltbéli hibákat. Épp ezért érdemes mindkét alkotás a figyelmünkre.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.