Újszülött, új élet

Kantemir Balagov: Dylda / Beanpole

A tavalyi Cannes-i Filmfesztivál Un certain regard kategóriájának nagy nyertese lett a Beanpole, amiben két traumatizált hősnő küzdelmét láthatjuk a második világháború utáni Leningrádban. Balagov filmje teremtés és halál tengelyein egyensúlyoz, egy olyan társadalmat mutatva, amely kétségbeesetten felejteni szeretne.

Naiv tájékozatlanság volna azt gondolni, hogy a második világháború vége a normális kerékvágásba való azonnali visszatérést jelentette. Úgy a vesztes, mint a nyertes államok posztapokaliptikus terekbe szorultak, a népesség látványosan megtizedelődött, a gazdaság döcögve küzdött a túléléséért. Ebben a konstellációban az ún. „csendes generáció” háborúban felnőtt tagjai nem véletlenül lettek a demográfiai adatokat berobbantó baby boomerek szülei. A háború utáni világban az újjászületés kézzelfogható metaforái a gyermekek lettek. A traumákat elfelejteni képtelenség, viszont az új élet magában hordozta a felejtés ajándékát. Kantemir Balagov második rendezése áttételesen ezt a gigászi háttérfolyamatot csomagolja két fiatal nő zavaros kapcsolatába, melyben a szolidaritás és az összetartozás hatalmas áldozatokat kíván. A Beanpole – a háborús filmek alműfaját elegánsan kikerülve és azt művészfilmes elbeszélésmóddal felcserélve – egy olyan űrről beszél, amit (a film egyik főhőse szerint) kizárólag egy magzat tölthetne be.

Ija (Viktoria Miroshnichenko) egy leningrádi kórházban dolgozik nővérként, ahol a háború eltorzult hőseit ápolja. Bár testét nem borítják hegek, Ija szintén háborús sebesült. Rohamszerűen előbukkanó poszttraumás stressz szindrómája időnként megbénítja, mobilitásától megfosztja. A csupán pár éves Pashka (Timofey Glazkov) anyjaként minden öröme a kisfiúban koncentrálódik. Közös játékuk közben Ijának rohama lesz és Pashka tehetetlenül megfullad a nő szerető keble alatt. A tragédiát követően tér vissza Ija életébe Mása (Vasilisa Perelygina), a Vörös Hadsereg megtépett exkatonája. Találkozásuk során derül ki, hogy ő Pashka vérszerinti anyja. Mását fia halálának híre váratlan útra tereli. Az elszenvedett hiszterektómia miatt meddővé vált Mása leküzdhetetlenül vágyni kezd egy újabb gyermek után. A szülés feladatát pedig apránként a véletlenül gyermekgyilkossá vált Ijára erőlteti.

Balagov és Alekszandr Terekhov forgatókönyve részben Szvjatlana Aljakszandravna Alekszievics interjúkból álló kötetéből építkezik (A háború nem asszonyi dolog), ahol egy orális történelem kovácsolódik össze orosz nők háborús beszámolóiból. A szovjetek megközelítőleg 1 millió nőt küldtek a frontra, akik nővértől mestérlövészig számos pozíciót betöltöttek. A könyv több, mint 500 nőt keresett meg személyes emlékeiért. A Beanpole érdeme, hogy ezt az óriási, alapanyagként használt korpuszt képes egy intim fikciós történetté morzsolni. Teszi ezt úgy, hogy egy ritkán reflektált, postwar periódust választ története jelenidejeként. A történelemkönyvek lapjaiból kikandikálva Leningrád akkori lakóiban akár győzteseket is láthatnánk. Balagov szereplői ellenben veszteségeikbe roskadó, látható és láthatatlan betegségekkel küzdő emberek. Az a béke, amiért harcoltak, valahol a romok mélyén hever. Révén, hogy a film hangsúlyosan apellál a traumákra, az okozatok ábrázolását helyezi előtérbe. Mindeközben az okok a múlt síkján mozognak, ami Ija rohamaiban, szűkszavú mondatokban és súlyos csendekben térnek vissza anélkül, hogy a narratíva időbeli ugrást hajtana végre.

Ija és Mása karakterei finoman egészítik ki egymást, megjelenésüktől egészen szimbolikus szerepeikig. Ija egy hófehérszőke, nagytermetű, magas lány, amire a film angol címe is utal (a beanpole szószerinti fordítása paszulykaró, de magyarul talán a langaléta szó találóbb). Mása egy alacsony vöröshajú lány, körmönfont szociális képességeit éppen Ija visszafogottsága, idegenektől való félelme emeli ki. Mása egy tragikus sorsú Teremtő, aki minden áron küzd a születés csodájáért. Ija ehhez képest a Halál angyalává avanzsál, megtartva eredendő ártatlanságát. Az, ahogyan Balagov felépíti Ija és Mása mentén az életet adó és a halálba kísérő karakterek „ősi” olvasatát, újabb fejezetet nyit meg a Beanpole értelmezésében. Ija már külsösőségei alapján is angyali alaknak hat. Bár nyilvánvalóan illegális, nővérként pácienseket segít a halálba, feljebbvalója kérésére. Az eutanázia toposzán keresztül válik így Ija azzá, akit a keresztény hitvilág Mihály arkangyalnak nevez, de a zsidó és a muzulmán hit szintén említ angyali lényeket, akik a túlvilágra kísérik a halandókat.

A háborús traumák köré fonódó történet vizuális világa meglepő színvilággal társul. A piros-sárga-zöld tónusokban tobzódó képek élénksége már-már Amélie csodálatos életét visszhangozzák, de közelebbi példaként eszünkbe juthat a Jojo Rabbit színpalettája, ami a Beanpole-hoz hasonlóan szembemegy a háborús miliő megszokott szürkeségével. Kseniya (Xénia) Szereda operatőr gyakran hosszú beállításokba sűríti a jeleneteket, a kamera karakterközpontúsága révén relatív keveset mutat a hősnők közvetlen környezetéből. A javarészt beltérben játszódó jelenetek remek díszlettel párosulnak, rikító tapéták és szőnyegek övezik Ija és Mása személyes tereit. Balagov rendezésében pusztán a film ritmusa sérül, a vágást holt idejű hatásszünetek előzik meg, melyeknek túlzott hosszúsága olykor mesterkéltté válik.

Az utóbbi évtized művészfilmes termésében a kollektív nemzeti traumákat feldolgozó történet alapvetően Lengyelországot és Pawlikowski filmjeit (Ida, Hidegháború) jelentette. A Beanpole azt jelzi, hogy Oroszországnak szintén van miről mesélnie, és végre él is a lehetőséggel, amit Iván gyermekkora óta elvétve aknázott ki. Balagov filmje a gyermeken keresztüli újjászületés keserédes mítoszával pedig komoran fogalmazza meg azt, hogy a háború túlélőinek továbbra is harcolniuk kell – immár a múltjukkal.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.