Vádak csapdájában

Atom Egoyan: Guest of Honour / A díszvendég

A díszvendég amellett, hogy megbízhatóan hozza az Atom Egoyantól elvárható színvonalat, a rendező #metoo-mozgalomról alkotott véleményét is közvetíti.

Az Egyiptomban született, ám örmény származású kanadai rendezőzseni, Atom Egoyan [szubjektív hangvételű rendezőportrénk ide kattintva olvasható] esetében ugyan teljes joggal elmondhatjuk, hogy feladta művészfilmes ambícióit a konvencionálisabb mozgóképes szórakoztatásért, azt nemigen lehet a szemére vetni, hogy alapvető stílusjegyeit is megtagadta volna az idők során. Bár azóta olyan hollywoodi sztárokkal is együtt dolgozott, mint Ryan Reynolds (A fogoly / The Captive), vagy éppen Liam Neeson (Chloe – A kísértés iskolája), Egoyan mégsem hajtott fejet a filmművészetet patikamérlegen méricskélő Álomgyár előtt. Függetlenségét megőrizve, saját recept szerint készíti kisebb-nagyobb szünetekkel, de rendületlenül a közönségét erősen megosztó filmjeit, az elliptikus elbeszélésmód és az emlékekre épülő dramaturgia pedig korai munkásságától kezdve egészen máig ugyanolyan fontosak számára, mint a hagyományos történetmesélési szabályokkal szembemenő, balladai homályban felejtett sztorielemek és az emlékek zavarosságát szimbolizáló közepesen kidolgozott, elvarratlan szálak.

Ismétlődő motívumai, fogásai miatt könnyű is azzal a kritikával illetni Egoyant, hogy ha valaki egy filmet látott tőle, azzal az összeset kipipálhatja, erre pedig legújabb alkotása, A díszvendég is némileg ráerősít. A film új ötletek, megoldások helyett több ponton megidéz korábbi Egoyan-filmeket, de leginkább a mester 2002-es Ararát című munkájával mutat közeli rokonságot. Míg ott egy örmény származású fiatalember mesélte el ősei történetét egy gyanakvó vámtisztnek, hogy így próbálja tisztázni saját maga és a népe nevét, A díszvendégben ugyancsak két ember beszélgetése révén bomlik ki a flashback-szerkezetben elbeszélt sztori. Egy szép őszi napon fiatal nő (Laysla De Oliveira) keresi fel Greg atyát (Luke Wilson) a plébánián, hogy tisztázza vele apja temetési ceremóniájának részleteit. Mind ő, mind pedig Greg atya meg van lepve, hogy az elhunyt végakarata az volt, hogy egyházi szertartás révén búcsúztassák el, hiszen címszereplőnk, Jim (David Thewlis) nem állt nagy templomlátogató hírében. Greg atya ennek ellenére szeretne lelkiismeretesen felkészülni a gyászbeszédre, ezért arra kéri a nőt, meséljen az édesapjáról, így pedig nemcsak Jim, de a fiatal nő, Veronica szomorú és tragikus történetét is megismerhetjük. A zenetanárként dolgozó Veronica mindeddig börtönben ült, mert egy diákjával való üzenetváltása miatt felmerült ellene a szexuális zaklatás gyanúja. Közegészségügyi ellenőr apja, Jim tudta ugyan, hogy lánya ártatlan, kihozni azonban annak ellenére sem volt képes Veronicát a börtönből, hogy szinte semmilyen bizonyíték nem szólt ellene. A lány bűnösnek érezte magát egy múltbéli incidensért, így maradni akart a rácsok mögött, önsanyargató, választott vezeklése előtt értetlenül álló apja pedig a munkája során meglátogatott éttermek tulajdonosain kezdte levezetni a tehetetlenségből fakadó indulatait.

Egoyan ismét a thriller műfaji sajátosságaival játszadozik A díszvendégben, ám ahogy már megszokhattuk tőle, mindez csupán a felszín, valójában az emögött meghúzódó családi melodrámára koncentrál. Oscar-jelölést hozó filmjében, az Eljövendő szép napokban (The Sweet Hereafter) érintőlegesen, a 2014-es A fogolyban pedig komolyabban is foglalkozott már a szexuális bántalmazás témakörével, ezúttal azonban a közelmúltbeli #metoo-jelenségre is reflektál, és emiatt képes újat mutatni közönségének. A díszvendég fontos témái a zaklatás és a család széthullása mellett tehát a hitelrontás és a karaktergyilkosság. Míg Veronicára rossz fényt vet tanárként a vád, hogy viszonyt kezdett középiskolás tanítványával, Jim az éttermek jó hírét ronthatja negatív értékeléseivel, az ő hitele pedig Veronica gyerekkori emléke miatt sérül, miszerint annak idején félrelépett a lány zenetanárával, miközben felesége, Veronica édesanyja rákban haldoklott. A forgatókönyvet is maga jegyző kanadai rendező a tőle már jól megszokott módon ezúttal is azt vizsgálja, mennyit módosítunk, torzítunk az emlékeinken az idő múlásával, de ezáltal A díszvendég esetében mintha görbe tükröt is tartana a #metoo-mozgalom elharapózásának. A valódi bűnösöket eszében sincs védelmébe vennie Egoyannak, ám azzal, hogy egytől egyig tisztázza a gyanúba keveredő szereplőit, az ellenük felhozott vádakról pedig bebizonyítja, hogy koholtak, arra hívja fel a figyelmet, hogy a rosszindulatú pletyka és a szubjektív emlékezet manapság legalább olyan kártékony lehet, mint az, ha valakivel szemben visszaélést követ el egy felettese.

Egoyan ehhez a fontos és nagyon is aktuális üzenethez korábbi munkáit nem meghazudtolva remek atmoszférát társít, és ebben szerencsére most is segítségére vannak állandó alkotótársai. Paul Sarossy lenyűgöző és magába szippantó, sokszor álomszerű képeit (kiváltképp a filmnek keretet adó, őszi színekben pompázó parkjelenetek esetében) Mychael Danna hipnotikus zenei aláfestése teszi még hatásosabbá, az egyszerre lebilincselően szép és mégis mérhetetlenül szomorú élményhez pedig hozzájárul az Egoyan-filmben ugyan első ízben felbukkanó, de mindig kiváló David Thewlis játéka is Jimként. A közegészségügyi ellenőr kálváriájának nyomasztó hangulatát Egoyan komikus elemekkel oldja a sztori vezérfonalát rendre megszakító, önálló szkeccseknek is beillő étteremellenőrzéses jelenetekben, Thewlis pedig mind drámai (a veszett ügyért harcoló igazság bajnokaként), mind vígjátéki fronton (a bogaras, kissé kényszeres gasztronyomozóként) kihozza a szerepéből a maximumot. Alakítása akkor a legerősebb, amikor A díszvendégben a komikum és a tragikum találkozik, és Jim egy korábban majdnem megbírságolt örmény étteremben csinál bolondot magából részegen a lánya sorsáért való túlzott aggodalma miatt.

A díszvendég tehát a kissé tényleg önismétlőnek ható alkotói technikák és a rendezőtől már ugyancsak megszokott narratív gyengeségek (mint például itt Veronica múltbéli „bűnének” sutasága) ellenére is megér egy megtekintést, az életművel még csak ismerkedők számára ráadásul remek lehetőséget nyújt, hogy elmerülhessenek Atom Egoyan ködös, de mégis magával ragadó világában.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.