Vágóhídra terelt férfiállat

Jane Campion: The Power of the Dog / A kutya karmai közt

Jane Campion A kutya karmai közt lassú, feszült két órája során kíméletlenül számol le a westernek idealizált férfiképével.

Phil Burbank egy seggfej. Nincs ezen túl sok szépítenivaló, de persze seggfej és seggfej között is van különbség. Phil Burbank (Benedict Cumberbatch) az a seggfej, akinek folyamatosan bizonyítania kell, hogy ő a legtökösebb, legférfibb férfi a férfibbnál is férfibb férfiak vadnyugatán. Akinél senki nem heréli ki hatékonyabban a marhákat, aki másodpercek alatt sodorja egy kézzel a mezítlábas cigik tucatjait, aki sarkantyúval a lábán, trágyaszaggal született. És aki egy jeges pillantással kussoltatja el a nála esendőbbeket, aki büntetlenül alázza meg az ártalmatlanokat, aki rögeszmésen veti meg a gyengédséget. A férfiasság kényszeres és felesleges bizonygatása ugyanakkor – ahogy az lenni szokott – Phil esetében is a kompenzálás eszköze. Amíg kontroll alatt tud tartani másokat, addig kontroll alatt tudja tartani kegyetlenül elfojtott – a western idealizált férfiképével össze nem egyeztethető – igazi énjét, amivel nem képes szembenézni. Phil egyszerre félelmetes és fél.

Kép A kutya karmai közt (The Power of the Dog) című filmből

A minduntalan gyermeki áhítattal emlegetett néhai mentorának oltárként kiállított nyerge az egyetlen olyan szentség, amit meghökkentő érzékenységgel érint meg. Miközben a nyerget gondoskodó figyelemmel mossa-fényezi, a nyereg a férfiszeretet mementójából fétistárggyá válik, polírozása pedig intim aktus lesz. Phil kizárólag ebben az emlékben tűnik emberinek. Amikor még szeretve volt. Amikor még nem volt seggfej. Ahogy következetesen, egyre szemetebb tetteivel próbálja meg mindörökre felégetni mindazt, ami valaha talán mosolyt csalt dzsuvás, kérges, rideg arcára, az A kutyai karmai közt legnagyobb tragédiája. Igazi, titkolt, szégyellt énjének vérbe fojtása lehetetlen anélkül, hogy másokat meg ne sebezzen. Vívódásának kénes, izzó bűzét leheli mindazokra, akikben azt a gyengeséget látja, amit férfiasságának póza mögött rejteget. A toxikus macsóság, ahogy saját farkába harap. Ettől még Phil seggfej marad. Valószínűleg soha nem volt jó ember.

Kép A kutya karmai közt (The Power of the Dog) című filmből

Mérgező haragja, amitől sem ő, sem mások nem menekülhetnek, akkor szabadul fel, amikor a fentiekben túl sokszor leírt férfiasságát – azaz a férfiasság archaikus vadnyugati rendjét – megzavarja egy törékeny nő és törékeny fia. Azzal, hogy Rose és Peter betolakodik tesztoszterontól körbelengett életterébe, Phil talajt veszít. Az izomszagba idegen virágillat keveredik (ennek jegyében a virág-motívum többször fel is tűnik). A nő elrabolta fivére szívét, ennélfogva elrabolta fivérét. A bátyjára semennyire sem hasonlító, kifinomult, szépbeszédű – és ami fontos: rendszeresen tisztálkodó – George a szerelemben találta meg a menedéket Phil suttyó, lekicsinylő, kimiskároló sértegetései elől (a filmben is elhangzó Romulus és Remus hasonlat helytálló). George karaktere merőben funkcionális: egyrészt látványosan ellenpontozza Phil dúvadságát, másrészt biztonságérzetet nyújt a Phil elől menekülő felesége számára, ameddig lehet. Ahogy szerelmére néz és elpottyant pár örömkönnyet, az annak tükrében hatásos igazán, ahogy a nőt rühellő testvérére tekint, rettegve, csalódottsággal (Jesse Plemons kirobbanó gesztusok nélkül tölti meg élettel ezt a kevésbé érdekes szerepet). A szerelem itt vörös posztó. Phil annyira gyűlöli magát, hogy képtelen elfogadni, sőt, képtelen elképzelni is, hogy a szerelem mi mindenre lehet képes. Volt ő szerelmes, talán még mindig az, de olyan fogvicsorgatva tagadja, hogy az már nem szerelem, csak valamiféle elméjére ragadt epétől túlcsorduló túlvilági üresség, amit csak titkos erdei rituáléi során tud magáról levakarni.

Kép A kutya karmai közt (The Power of the Dog) című filmből

Az új család vadászterületté válik, az alfahím metodikusan kezdi el kínozni prédáit, akik számára egzisztenciális fenyegetést, teljes hatalomvesztést jelentenek. Territoriális pszichológiai terrorja paranoid alkoholizmusba taszítja a nőt, aki nem véletlenül dől magába, mikor a szolgálólányok elmesélik neki az urbánus legendát az asszonyról, akinek a haja addig nőtt halála után, amíg ki nem töltötte a koporsót. Rose karakterének másik sokatmondó metaforája a filmben látható-hallható zongora: akarata ellenére kapja, az ura irreális elvárásait megtestesítve porosodik magányosan, hiába gyakorol rajta, minden hangja fájdalmasan szarul szól, hamisan visszhangozva a totális megszégyenülésben. Ahogy Phil – seggfejségét bizonyítandó – bendzsózásával és fütyülésével gúnyolja a nő béna játékát, az a film egyik csúcsjelenete. Rose elkeseredett, elpusztított, lebénított, szánalmassá tett figura, aki viszont még az őrület határán is próbálja védeni fiát (Kirsten Dunst annak ellenére alakít óriásit a saját részeg szellemévé degradált nő szerepében, hogy a karakter mást nagyon nem is kíván meg tőle).

A nő az idegösszeomlás szélére akkor kerül, amikor Phil elkezdi szárnya alá venni a fiát. Phil és Peter (Kodi Smit-McPhee okkal rezignált és elidegenített alakítása) kapcsolata bizarr, enigmatikus, misztikus, egyszerre meglepően melengető és vészterhes. Phil egyszerre lesz a vézna, finomlelkű, simaképű fiú nagybátyja, mestere és ennél több is (közben pedig a marhabőrből készülő lasszó fallikus szimbólummá válik). Meglátja benne fiatalkori önmagát, azt a valakit, akit nem tud szabadon engedni. Amikor Peter első pillantásra kiszúrja a rájuk nehezedő hegyek árnyaiból kibontakozó kutyaalakot, Phil rémülten néz rá, tekintetében mintha hasonmása tükröződne. A kutyát eddig csak ő és halott szeretője látta, senki más nem volt rá méltó. Az pedig Dosztojevszkij óta tudott, hogy aki meglátja saját hasonmását, az saját közelgő halálát látja meg. Mindeközben egyre nagyobb súllyal nyomja a néző halántékát a kérdés: mi a helyzet a folyton sebésztankönyveit bújó, állatokat boncoló, zavarba ejtően furcsa fiúval?

Kép A kutya karmai közt (The Power of the Dog) című filmből

Most jönne az a hosszú oldalakon át tartó méltatás, amit Cumberbatch érdemel, de nem jön. Nagyjából másfél percig kell nézni a filmet, hogy egyértelmű legyen: ebben a részletgazdag, rétegzett alakításban eszelős munka, felkészültség, elhivatottság, alázat és empátia van, amit valószínűleg el is fognak ismerni ilyen-olyan díjakkal. Pályájának legjobbja. Phil a kezei között egyszerre lesz a történet protagonistája és antagonistája, ami bravúr. Azt azért viszont hozzá kell tenni, hogy Phil Burbank nem a filmtörténet legnehezebben megformálható karaktere, feltehetően sokan el tudták volna még játszani hasonló odaadással.

A kelleténél klasszicizáltabb, lassúfolyású, de egy percig sem vontatott történetet a „nagyvászonra” több mint 10 év után visszatérő Jane Campion nem egy domináns szemszögből vázolja. A szentimentalitás és pátosz nélkül kezelt szereplők motivációja és háttere – ahogy az a rendezőtől mondhatni elvárt – a konkrét expozíció és flashbackek hiányában a részletekből formálódik, nem verbalizált. Magyarul: nem csak nézni, hanem figyelni is kell, méghozzá rohadtul. Minden tettnek, tekintetnek, mozgásnak, testbeszédnek, nézésiránynak, a kitöltött és ki nem töltött tereknek, az el nem hangzottaknak is feszültségteremtő súlya van. Mindebben nyilván nagy szerepe van Ari Wegner visszafogott kompozícióinak (igazán csak az 1920-as évek Montanáját helyettesítő atavisztikus új-zélandi tájképek emlékezetesek) és Jonny Greenwood immár sokadik fantasztikus – a cselekményre reflektáló, többlettartalmakat kommunikáló – filmzenéjének is. 

Kép A kutya karmai közt (The Power of the Dog) című filmből

A kutya karmai közt egyértelműen az év egyik legerősebb filmje, ami annak ellenére illeszkedik tökéletesen Campion feminista filmjeinek sorába, hogy mindössze egyetlen kidolgozott – és kifejezetten alárendelt – nőkaraktert mozgat. Akárcsak a Fényes csillag, a Szentek és álszentek, az Egy hölgy arcképe, az Angyal az asztalomnál, a Sweetie, a Zongoralecke vagy épp A tó tükre női szereplői, Rose is kénytelen pszichológiai és fizikai keserveket átélni azért, hogy hallatni tudja hangját. Közvetlenül ez ugyan nem történik meg, a megtört és megnyomorított nő küzdelmét rendhagyó módon a femininitása miatt rommá gúnyolt fia vívja meg helyette. Noha az író-rendező Thomas Savage 1967-es önéletrajzi ihletésű regényéből dolgozik, Peter mégis tipikus Campion-karakternek tűnik. Ahogy a fent említett – a vágyakozást, az öntagadást, a „kihasználva levést” körbejáró – műveinek hősei, a fiú is gyengeségének és elveszettségének látszata mögé rejti legsokkolóbb erősségeit. Úgy tereli vágóhídra a western tipikus, mindenkori férfiállatát, hogy az senkinek nem tűnik fel.   

A kutya karmai közt utolsó képsorában válik Peter történetévé. Ekkor ér össze a filmet nyitó sejtelmes mondata és a film végén felolvasott címadó zsoltárrészlet („Szabadítsd meg lelkemet a kardtól és egyetlenemet a kutyák karmaiból”). Ez a keret működik, nagyot üt, egyetlen probléma van csak vele: az, hogy meg kell fejteni. A film apró kulcstörténései ugyanis értelmet és jelentést visszamenőleg kapnak, a váratlan, felkavaró és brutális befejezést követően („Ja, hogy ezért csinálta ezt meg azt!”). A kutya karmai közt nem válhat egyszerű kirakóssá. Több annál, többet érdemel. Gyönyörű leszámolását a western idealizált férfiképével hiba narratív trükkökkel felvizezni. Az úgynevezett mondanivaló így is megfogható ugyan, de a rejtély megoldását követően szerte is foszlik, túl gyorsan. Pedig még sokáig velünk kellene maradnia.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.