Zack Snyder 80 millió dollárból készített zombifilmet a Netflixre, amihez minden kreatív szabadságot megkapott. Azt viszont igazából csak találgatni lehet, kinek volt gyümölcsöző ez az együttműködés.
Ha a rendező oldaláról nézzük, nem igazán lehet tudni, mit szeretett volna elérni Snyder az új filmjével. Hogy a Netflixnek bejött-e az üzlet, azt jótékony homály fedi. Hogy mi, nézők jól jártunk-e vele? Arról sem vagyok meggyőződve. A halottak hadserege jókorát markol nemcsak a zombifilmes hagyományból, hanem más filmekből és zsánerekből is, de legalább tökéletesen reprezentálja a rendezőjét: van néhány jó ötlete, amelyeket feldob, aztán nem kezd velük semmit. Mindeközben pedig rendesen megy az akció, a zombigyilkolás, és csak úgy tocsognak a vérben a karakterek.
Mennyire lehet komolyan venni egy olyan alkotást, amelyben a zombiapokalipszis amiatt robban ki, mert egy frissen összeházasodott pár nem bírja ki hazáig a szexet? Összeütköznek egy meg nem nevezett létesítményből (bár sejthetjük, hogy a híres 51-es körzetről van szó) érkező katonai konvojjal, ami egy nagyon fontos rakományt szállít: egy élőhalottat, ami elszabadul, és ráveti magát Las Vegasra. Ezután gyakorlatilag A halottak hadseregének bő lére eresztett főcímében egy komplett filmet végignézhetünk Elvis Presley Viva Las Vegas dalára, ahol megismerkedhetünk a fő karakterekkel, és láthatóvá válik az apokaliptikus hellyé váló város, amit végül egy konténerfallal zárják el a külvilág elől.
A lényegi cselekmény pedig még mindig nem kezdődik el. Pár évvel a zombiégés után egy kaszinótulajdonos, Bly Tanaka (Hiroyuki Sanada) megbízza Scott Wardot (Dave Bautista), hogy menekítsen ki egy válogatott csapattal 200 millió dollárt a zombik lakta városból, amelyből 50 milliót kapna a banda. A csapatnak négy napja van a rablásra, mivel addigra Las Vegast a kormány egy bombával a földdel tenné egyenlővé.
A fenti tartalomismertetés jól példázza a szokásos Snyder-féle problémákat: képes irgalmatlanul elnyújtani egyes jeleneteket, ami miatt több üresjárat van A halottak hadseregében. Az a gond, hogy eközben nem tud érvényes és hiteles konfliktusokat, urambocsá karaktereket építeni, csak épp a sablonra futja. A film igazából akkor működik, amikor végre beindul az akció, csakhogy addigra már eltelt egy óra. Ezalatt azért apróságaiban Snyder felépíti a cselekmény világát, és a maga didaktikus módján reflektál is napjainkra. A Trump-utalásokon kívül (olyan elnök ül az ovális irodában, aki élvezettel fogja ledobni az atomot Las Vegasra, de ilyen a konténerfal környékén felállított tábor is, ahol nemcsak azok ragadnak benn, akik nem tudják lefizetni az őröket a menekülések miatt, hanem a kormány – kihasználva a káoszt – politikai ellenfeleket is bezárat ide) például az is újdonságnak számít, hogy a hatóságok egy (covid idején megszokottá vált) hőmérővel ellenőrzik, megharaptak-e valakit a zombit. Utóbbi egyébként egy igen érdekes és újszerű ötlet, csak ugyanaz történik vele: Snyder feldobja, utána nem kezd vele semmit.
Egyébiránt ahogy lassan haladunk előre a cselekményben, azt lehet érezni, hogy ebből még – a rendező mércéjéhez érve – valami jó is kisülhet, mivelhogy eleve érdekes párosításnak hangzik egy zombi-miliőbe oltott heistfilm, ráadásul Snyder beletesz még néhány őrültséget (úgymint a zombitigrist, a zombilovat, illetve a más zombifilmekből már ismert gyorsan mozgó élőhalottak motívumát). Ehhez jön néhány nem éppen eredeti, mégis komikus karakter, akiknek a szájába ad pár, néha jól elsülő beszólást, és mindjárt kész is egy 1990-es évekre hajazó nosztalgikus alkotás.
Az egész viszont azért jelent gondot, mert lényegében az alapfelállás után rögtön kitalálható, mi lesz az akció vége, valamint a karakterek sorsa is egyértelmű annak, aki kicsit is ismeri a 90-es évek akciófilmjeit. Ehhez társul, hogy Snyder képtelen épkézláb ívet adni a film fő érzelmi szálának szánt apa-lánya konfliktusnak. Dave Bautista kvázi főszereplőként való szerepeltetése is teljesen felesleges, mert eléggé eltűnik a többi karakter között a figurája, illetve a színésznek is jobban áll, ha kevesebbet szerepet kap, és legfeljebb velős beszólásokkal véteti észre magát. Inkább a Vanderohe-t játszó Omari Hardwick, valamint a Dieter szerepében emlékezetes Matthias Schweighöfer párosa érdemel kiemelést.
A rendező tényleg beledobált sok mindent ebbe a turmixba, ott van minden, ami kell egy zombi-, illetve egy heistfilmhez, azonban olyan, mintha ezeket csak alapjáraton működtette volna, és nem írta volna meg hozzájuk az igazi történetet. De lehet, hogy jobban jártunk így, mert bűnös élvezetnek elmegy, és ha komolyan vette volna magát Zack Snyder, akkor lehet, hogy valami sokkal rosszabbat kaptunk volna.
