Van itt egy „bolond” ember, aki úgy, de úgy rajzol…

Beszélgetés Szilágyi Varga Zoltán Balázs Béla-díjas grafikussal, animációs rendezővel

A Monológ, az Aréna, a Gordiuszi csomó, valamint A jókedvű örmény temetése rendezője nemrég Bukarestben – pályakezdő városában – tartott pitchfórumot és mesterkurzust, és mint a romániai rajzfilm fejlődéséhez komolyan hozzájáruló művészt, a legnagyobb kitüntetéssel jutalmazta a Romániai Filmesek Szövetsége (ACIN). Szilágyi Varga Zoltán erdélyi származású képzőművészt, animációs rendezőt ebből az alkalomból sikerült elkapni egy alapos nosztalgiázásra.

Bukarest egyik belvárosi szállodájánál beszéltük meg a találkozót reggel 9-kor. Magas, egyenes hátú, színes tyutyipejkát (örmény sapka) viselő férfit látok kijönni a szálloda halljából. Mindketten jó tíz perccel korábban érkezünk, így ráérősen ballagunk interjúnk helyszínére, a Balassi Intézet könyvtárába. Közben figyelmesen nézelődik: alig változott valami, hiába telt el 32 év – mondja. Majd nevetve rámutat az egyik villanyoszlopra, amelyen össze-vissza csavarodnak a különböző „drótok”: – na, ez nem volt akkoriban! Az interjút egy archív felvétel, a Magyar Adásnak 1982-ben készült beszélgetés levetítésével kezdjük. A fekete-fehér, filmre készült riport kérdezője Vári Attila volt. Miközben nézzük a filmet, beszélni kezd:

A riport készítésénél éreztem először azt, hogy egy közösséghez tartozom. Fontos volt nekem…

Nagyon szépen beszélt a marosvásárhelyi iskoláról, tanárairól, azt mondta, mély nyomot hagyott Önben minden, ami ott történt. A kolozsvári főiskola is legalább ennyire jó volt?

Kolozsváron a kollegák miatt volt nagyon jó. Szokták mondani, hogy az iskolában, főleg a művészeti oktatásban az ember többet tanul a kollegáktól, mint a tanároktól. Akik sokat tudnak, korrigálnak, meg tudnak fogalmazni szabályszerűségeket, elvárásokat, de a művészeti oktatásban az történik, hogy az ember mindenekelőtt magával kell megküzdjön és nagy támasz, ha látja, hogy nemcsak az ő hónalja izzad, hanem a mellette levőé is. Figyeltünk egymásra és tényleg tőlük tanultam a legtöbbet.

Szilágyi V. Zoltán

Grafikusként végzett 1976-ban, gondolom, az animáció meg sem fordult a fejében. Hogyan került Bukarestbe?

Annak idején az egyetem elvégzésekor kötelező volt országosan meghirdetett munkahelyek közül választani, ez pedig az elért eredmények alapján történt. Telekonferencia volt, megkaptuk az eredményeket, kiderült, hogy az egész országból elsőnek választhatok. Természetesen valahol Erdélyben szerettem volna elhelyezkedni. Csak hát azokban az években a politikai döntések miatt ez nem volt könnyen elérhető cél. Egyetlen hely volt Brassóban, a Niveánál, ezt az állást Ábrahám Jakab (grafikus, formatervező) kedves barátom foglalta el. Megbeszéltem a szüleimmel, hogy akkor beleugrom a mély vízbe. Eladdig egyetlenegyszer voltam csak Bukarestben. A Româniafilm vállalatnál volt egy grafikusi állás meghirdetve, megpályáztam. Ez egy jó, zsíros állás volt, úgyhogy nyilván el volt már foglalva… De nem adtam fel, ingáztam Buftea és Bukarest különböző filmes vállalatai között, sehol nem akartak, nem tudtak felvenni… Mindaddig, amíg az elkeseredésem olyasfajta bátorsággá alakult át bennem, hogy berontottam a vezérigazgatóhoz enyhén feldúlt állapotban. És akkor belátták, hogy talán jobb elsimítani az ügyet, adtak mellém egy kísérő embert és még egyszer körbejártam Bufteán mindenféle műtermet, ahol tisztességgel megmutogattak mindent, a díszletépítéstől a forgatásig. Az Animafilmnél láttam, hogy hoppá, ezek rajzolnak, gondoltam – csak tudok itt valamit csinálni. Másnap már munkába is álltam.

Szilágyi Varga Zoltán 1951. június 23-án született a beszterce-naszódi Kékesen. Erdélyi magyar grafikusművész, rajzfilmrendező. 1970-ben végezte el a marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskolát, majd 1976-ban a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán szerzett diplomát. 1976-1985 között a bukaresti Animafilm rajzfilmstúdió munkatársaként dolgozott. 1984-86 között a bukaresti Ion Luca Caragiale Színház- és Filmművészeti Főiskola rajzfilmrendezői szakán tanult. Romániában több sorozatfilm, díszletezés, figuratervezés, filmgrafika után írt és rendezett három „szerzői” rajzfilmet, amelyek bekerültek a New York-i Museum of Modern Art (MoMA) gyűjteményébe. Grafikusként több csoportos kiállításon vesz részt, tagja több képzőművészeti csoportnak, könyvterveket, borítókat, címlapokat és illusztrációkat készít a Kriterion, a Ion Creangă, a Meridiane és a Didactica kiadók számára. Az 1970-es évek romániai grafika egyik megújítójának tartják, a montázsok sajátos alkalmazásának és virtuóz rajztechnikájának köszönhetően. 1987-ben települt át Magyarországra és a kecskeméti rajzfilmstúdió művészgrafikusaként és filmrendezőjeként dolgozott 2015 márciusáig.

Akkor ez a pályaválasztás tulajdonképpen egy kényszerhelyzetből született döntésen alapszik?

Addig a rajzfilmmel egyetlen kapcsolatom volt. Mivel édesapám Radnóton, a hőerőműnél dolgozott, ők ott is laktak, így én Marosvásárhelyen bentlakásban laktam. Vasárnap délelőttönként összegyűjtötték a gyerekeket, bezsúfoltak a Szakszervezeti Házba a vetítésekre. Nagykabátban, sálban, sapkában szenvedtünk, megfőttünk, megdinsztelődtünk a végére. Piszok jól lehetett aludni az orosz rajzfilmeken, néha felriadtam, hogy valami farkas idétlenkedik a vetítővásznon, de nem fogott meg különösebben. Néha elcsodálkoztam, hogy jé, hogy is tud ez mozogni, de nem foglalkoztam vele többet.

Hogy érezte magát itt Bukarestben? Be tudott illeszkedni a közösségekbe szakmailag, emberileg egyaránt?

Amit én ott találtam, semmi köze nem volt ahhoz, amit addig tudtam… semmi a kerek égvilágon. Hálás vagyok, mert toleránsok voltak velem, megcsináltam én mindent, amit mondtak, de nem láttam értelmét. Szörnyű úgy dolgozni 8 órán keresztül, hogy úgy érzed, csak piszkolod a papírt, nehezemre esett. Rendesen elkezdtem fázisolni, letisztogatni a rajzokat, korrigálni anatómiai, vagy szerkezeti szempontból, háttereket festeni, de akkor én még nem értettem, mire kellene odafigyelni különösebben. A mások által festetett hátterekben sem láttam azt a követendő törvényszerűséget, hogy hogyan kellene annak kinéznie. Tehát én a saját bőrömön tanultam. Egyszercsak a stúdió igazgatója – akinek a nevét nagy tisztelettel mondom ki –, Lucia Olteanu [prózaíró, Tiberiu Utan felesége, az Animafilm vezetője 1971-1983 között – szerk.] behívott és azt mondta, hogy utánanézett ő, tudja, hogy tehetséges vagyok és hogy nincs-e kedvem egy filmhez? Dehogynem, mondtam, de fogalmam sem volt, hogy ez mit jelenthet… És akkor elkezdtem gondolkozni. Hol is kezdjem? Annak idején nem volt ilyen lehetőség, mint ma, hogy az interneten megnézek néhány rajzfilmet… Volt egy vágóasztal, de azon nem volt külföldi anyag, csak ilyen Mihaelák [Mihaela – rajzfilmsorozat, 1970-1980 között sugározta a Román Televízió, alkotó: Nell Cobar], meg Miaunel és Bălănel [1974-1982, alkotók: Horia Ștefănescu, Zaharia Buzea, Artin Badea], amiket ők csináltak. Ezeket a sorozatokat nagy csapatban készítették, volt forgatókönyvíró, rendező, animátorok, kulcs-és fázisrajzolók… és gyönyörű kifestőlányok – maga volt a paradicsom! Akkor jöttem rá, hogy ha az ember az energiáit valamifelé tereli, akkor annak az ösvénynek a végén van valami, nem tudom, hogy mi, de érdemes végigmenni. Közben természetesen rajzoltam, kiállítottam, beletartoztam a bukaresti képzőművész társaságba is.

Rajzfilmjei:
1980 – Gordiuszi csomó
1982 – Aréna
1983 – Monológ
1988 – Tiszta kép
1989 – Origo
1989 – Ajtó 13
1992 – Éjszakai kultúrtörténeti hadgyakorlat
1994 – Apropó
1999 – A majmok kastélya
2001 – Utazás a Föld középpontja felé
2004 – Koan – Ne beszélj!
2005 – A jókedvű örmény temetése
2005 – A világlátott egérke-sorozat elindítása
2006 – Jegyzőkönyv Mansfeld Péter emlékére
2009 – Koan – A túlsó part
2016 – Memento–spot: a Holokauszt Nemzetközi Emléknapja alkalmából készült kisfilm

És akkor következett ez első filmje, a Gordiuszi csomó, 1979-1980-ban…

A stúdióban híre ment, hogy itt van egy bolond ember, aki úgy, de úgy rajzol… de hogy mit akar majd abból a sok rajzból, Isten se tudja. Csak rajzoltam és rajzoltam. Fél év után kérdezték: mikor fogod befejezni? A válaszom nem lehetett valami megnyugtató számukra, mert adtak négy embert, hogy segítsenek. Nagyon hálás voltam, mert ez a négy ember végig a kedvemben járt. Kávét, üdítőt hoztak, néha még söröket is. Madam Lupan, az asszisztensem mindennap egy nagy vájdling salátát készített nekem, telemeával, paradicsommal, paprikával, lágy kenyérrel, hogy nyugodtan dolgozhassak. Kiváltságos helyzet volt…

A Gordiuszi csomót hazai és külföldi fesztiválokon jutalmazták, elnyerte a Román Filmszövetség díját, díjazták Costinești-en, Zágrábban, Bilbaóban, Espinhóban, érdemokleveleket kapott a chicagói és az oberhauseni seregszemléken. Gondolom, hogy a sok elismerés után már könnyebben ment az új film, az 1982-es Aréna elkészítése, vagy nem?

Amíg nem ismertek, addig a kutya sem törődött velem. De amikor kiderült, hogy valamiféle potenciál van bennem akkor elkezdtek odafigyelni, elkezdték bogarászni minden soromat, mindent meg kellett magyarázni, meg kellett ideologizálni. Én jól beszéltem románul, de az esszéírás nem tartozott az erősségeim közé. Úgyhogy állandóan a szótárt bújtam, építgettem a nevetséges kis mondataimat. Volt egy nagyon kedves dramaturg hölgy, Dana Duma, aki nagyon nagyon lojális volt hozzám, barátságos volt, óvatosan figyelmeztetett, egyszóval diplomáciai munkát végzett.

Az Aréna szintén elnyerte a Román Filmszövetség és a Costinești-i filmfesztivál első díját, Zágrábban, Szófiában és Espinhóban is ismét díjazták. És akkor következett az utolsó, Romániában készült filmje, a Monológ

Az Aréna és a Monológ között volt még egy film, a Sivatag, amelynek Ranko Munitić [1943 – 2009, újságíró, művészettörténész, kritikus], a zágrábi világfesztivál vezetője írta az ötletét. Előző filmjeim kapcsán ismerkedtünk össze, elkezdtem dolgozni rajta, de hat hónap alatt összeszedtek mindent és azóta sem találtam nyomára. Most, itt Bukarestben adta ide Dana Duma az irodalmi könyvét a filmnek, nemrég találta meg. Szóval jött a Monológ, itt már nagyon odafigyeltek. A film még a vágóasztalon volt és egyik reggel egy illetékes elvtárs kérte a vetítését, én még bent sem voltam. Volt egy jelenet a filmben, amelyben egy vasutas – miután próbálta tévútra terelni az érkező szerelvényt – egy jelzőzászlót lobogtat a szélben. Miután a zászló anyaga szálról-szálra lebomlik, a jelzőbottal marad a kezében. Nem tetszett ez nekik, mert milyen dolog az, hogy a román zászló – de mondom, jelzőzászló volt, nem a nemzeti lobogó… – szétszakad? Így ott, azonnal kivágatták. Szegény Didi (Elisabeta Vasilescu, vágó) ott zokogott bánatában. De azt elfelejtették, hogy bár a képből kivágatták, hangban még mindig ott volt! Így kértem szűz anyagot és fekete-fehér kockákat vágtunk be, pontosan abban a hosszban. El is küldtük azonnal a laborba, ott meglett a master. Így járta végig a fél világot és mindenki zseniálisnak tartotta!

Új értelemmel telhetett meg, még talán üzenetet is kiolvastak belőle… Ezek a keserű pillanatok mind hozzájárultak ahhoz, hogy úgy érezte elég volt, és elment?

A kitelepedésemnek nagyon konkrét oka van, mégpedig a következő: Suzana Gâdea miniszterasszony behívatott a kabinetjébe, leültetett magával szemben, az asztalon egy tálca szendvics volt, még ma is emlékszem… Megfogta a kezem, szép kis dundi ujjacskái voltak, én próbáltam ellazulni. De miután már éreztem, hogy ez egy kicsit sok, szabadulni akartam, de mint egy satu, úgy tartott. Egyszerűen arról van szó, mondta, hogy nagyon komoly terveik vanak velem, hogy milyen tehetséges vagyok, satöbbi, de ezzel a névvel nem megyünk sokra, pedig vihetném az ország hírnevét tovább. Én mondom: de hát eddig is ezt csináltam… Éreztem, hogy egyre feszültebb lesz a helyzet, így azt mondtam: asszonyom, az a helyezt, hogy a nevemet nem én választottam, a szüleimtől kaptam örökségbe, muszáj velük megbeszélnem a dolgokat. Így kiszabadultam és rohantam is ki a folyosóra. Mire visszaértem a stúdióba, lehiggadtam, kértem egy A4-es papírt és kértem a felmentésemet mindenféle munka alól. Utána 2 évig kínlódtam, hogy a kitelepedési okmányokat megszerezzem. Ilyen egyszerű volt.

És azalatt mit csinált? Elég lehetetlen helyzetben lehetett, amíg megkapta a távozási engedélyt…

Úri világ volt! Akkor olvastam a legtöbbet, akkor fociztam a legtöbbet. Nagy segítségemre volt a Magyar Nagykövetség, meg más országok követségei is, ahonnan díjakat kaptam: tudták, hogy nem utazhatok, megleptek folyóiratokkal, könyvekkel, rendeltek tőlem rajzokat, megéltem. Az persze fájt, hogy a kiadóknál már nem dolgozhattam.

Gondolom több helyre is hívták, mégis Magyarországot választotta…

Hívtak is. Kanadába, Franciaországba, Németországba. Rófusz Feri közvetlenül az Oscar-díj után volt és Kölnben dolgozott. Még Zágrábban látta a filmemet, volt egy filmterve és hívott, hogy dolgozzunk együtt. John Halas (Halász János, 1912-1995, az első magyar rajzfilmstúdió megalapítója, az egészestés Állatfarm rendezője, producere), aki akkor a Nemzetközi Animációs Filmszövetség elnöke és motorja volt, hívott Londonba. Kecskemét úgy került a képbe, hogy egy adott pillanatban nyertem egy nemzetközi ösztöndíjat, egy filmkészítési lehetőséget tőlük. Nem kaptam útlevelet akkor, így nem tudtam élni a lehetőséggel. Megkerestem a stúdió vezetőjét, aki rögtön leutazott Bukarestbe találkozni velem és biztosított arról, hogy lesz munkám, meg lesz, ahol laknom. Ezek alapján adtam be a kérést és vártam. Csodálkoztak is, hogy miért Kecskemétet választottam. Én azt gondolom, hogy az ember szentesíti a helyet, ahol van. Ki kellett várnom, amíg úgy gondolták, hogy na menjen a csodába ez az ember! Erre 1987-ben került sor.

Kecskeméten tárt karokkal várták? Ott már létezett egy jó műhely, jó csapat, új műtermekkel, óriási lehetőségekkel…

Így van, ódákat zengtek előtte. De nem tudom milyen meggondolásból a stúdióvezető beállított a sor végére. Megint fázisoltam egy évig, mintha mi sem történt volna, én ezt becsülettel megcsináltam. Nagyon fájt ez nekem, nem értettem az okát, és nem lehetett erről kommunikálni. Ott ki voltam szolgáltatva, mert semmilyen kapcsolatom, más pénzszerzési lehetőségem nem volt – éreztem, hogy ez is egy szocialista ország, de másik világ volt, mint a miénk. Az alkotóemberben úgy ülepednek le a dolgok abból a médiumból, amelyikben él, hogy abból majd táplálkozik. Hiába olvastam én sokat, folyóiratokat, rajta volt az ujjam a leírt magyar szó pulzusán… Tudtam, hogy itt más elvárásoknak kell megfelelnem, de nem ellenkeztem, nem háborogtam, végeztem a dolgom. És akkor egyszercsak felajánlottak valami megmaradt pénzt egyik év végén, hogy: na tessék csinálj filmet. És mit ad Isten, három forgatási nap alatt megcsináltam egy rajzfilmet. Kínomban kitaláltam, hogy egyik kollegám bőrére golyóstollal rajzoltam. Mintha tetoválás lett volna. Ezeket szépen meganimáltam, kitaláltam a szerkezetét, és így készült el 1988-ban a Tiszta kép című kísérleti filmem, amelyik végignyerte a világot. De utána is jöttek még nagy huppanók, meg hirtelen emelkedők, zuhanások.

A Magyarországon készült filmjeinek majdnem végig állandó csapata volt, a zeneszerző például Melis László volt. Egyik kedvencemen, A jókedvű örmény temetésén viszont sokat, majd’ 9 évig dolgozott…

A szokást tovább vittem. Minden Romániában készült filmemnek Octavian Nemescu (zeneszerző, kortárs muzikológus) volt a zeneszerzője, felesége, Erika volt a hangmérnök. Nagyon sokat köszönhetek nekik, csodásan működtünk együtt, nagyon felkészültek, komolyak voltak mindketten. Magyarországon pedig megtaláltam Melist, akivel úgyszintén ki tudtam alakítani egy nagyon bensőséges munkakapcsolatot, majd egy igazi mély barátságot, ő írta minden filmem zenéjét. Az ott készült alkotásaim azért is készültek lassan, mert örökös pénzhiányban szenvedtünk. A világlátott egérke epizódjai is lassan készültek, állandóan pályázni kellett. Vicces volt, hogy aki az eredeti Ede hangját kölcsönözte, a hetedik résznél már katonakorú volt. Minduntalan új és új egérkét kellett keresni… Közben ugye a képformátum is megváltozott, technikai akadályokba is ütköztünk. Én önszorgalomból megcsináltam mind a 13 epizód forgatókönyvét, a figuraterveit, de csak leállt a dolog, pedig tényleg Szíriától Japánig, Koreától Kínáig, Olaszországtól-Spanyolországig végigjárta a fesztiválokat.

Meg sem fordult a fejében, hogy ’89 után hazatérjen?

Minden reggel megfordul. De nem gondolom, hogy volna erőm még egyszer leállni fázisolni például, képletesen mondva akár… A léggyökereim már Kecskeméten vannak. De szívesen csinálnék itthon még filmet. Persze itt sem mennek könnyebben a dolgok, mint Magyarországon, de én nyitott vagyok: ha lenne megfelelő producer, belevágnék.

32 éve Magyarországon él, pár éve már nem dolgozik az idén ötvenéves kecskeméti rajzfilmstúdióban. Mit is csinál most?

Összerúgtam a port a stúdióval. Tulajdonostársként (93-ban privatizáltunk, komoly közöm volt a lebonyolításhoz) sok bosszúságom volt, nem gondoltam már, hogy az eszközeim elegendőek, elértem a nyugdíjkorhatárt, így 62 évesen nyugdíjba mentem. De mivel Romániában ez a korhatár 65 év volt, ismét várnom kellett, amíg az első nyugdíjamat kézhez kaptam. 2016-ban az European Network Remembrance and Solidarity varsói alapítvány megrendelte a Holokauszt évfordulójára a Memento kisfilmet, az alig 36 másodperces spotot. Én pont úgy készültem rá, mint egy egészestés filmhez. És a téma miatt, ugye, sok mindenre figyelnem kellett. Hogy ne legyen közhelyes, de legyen egyszerű, érthető és figyelemfelkeltő. És én ezt már otthon, egyedül óriási örömmel végigcsináltam. Ezenkívül rajzolok, vannak kiállításaim és focizok, ez egy állandó foglalkozásom…

32 év után hívták Bukarestbe, mesterkurzust tartani a Filmművészeti Egyetemen. Milyen volt találkozni régi kollegákkal, barátokkal, és az új alkotói nemzedékkel?

Mindenképpen meglepetés volt. Évek óta „fenyegetnek” innen-onnan, hogy meghívnak retrospektív vetítésekre, vagy zsűrizni különböző fesztiválokra, de ezidáig még nem jött össze. Szürreális élményeim vannak, látom a szép, régi épületeket, mellettük az új korok „vaddesign” jegyeit viselő monstrumokat. Az emberek ugyanolyan kedvesek, vendégszeretőek, megható volt találkozni régi ismerősökkel. Rossz hallani, hogy sok régi öreg mester elment, de örömmel látom az egyetemen, hogy nagyon sok tehetséges fiatal van, érdeklődőek, felkészültek, figyelmesek.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.