Vargabetűs filmcsokor

Győrffy Iván: Képpé vált gondolat – Kortárs magyar és világfilmek

Egy kritikagyűjtemény kiadásának több aspirációja lehet. Sokszor egy szerző fokozatszerzésének alibiköteteként vagy több évtizedes életmű összegzéseként lát napvilágot, amely jobb esetben egy személyes „filmtörténet-elméletté”, de legalábbis egyéni filmérzékenységgé áll össze, rosszabb esetben fölösleges nosztalgiává. Győrffy Iván kötetére egyik sem igaz, pedig pozitív értelemben sok potenciát rejt. Ugyan mintha a szerzőnek célja lenne a teóriák építése, amikor izgalmas tematikákba rendezi 65 filmesszéjét, de végül mégiscsak megmarad a széttartó, témákat körbejáró vagy érintő filmkritika-gyűjteménynél.

E mozicsokor a szerző második filmes kötete. Az élet kísértésében (Gondolat Kiadó, 2017) az általa „világmozinak” nevezett nemzetközi és „magyar” filmek közül válogatott. Korábbi és mostani, Képpé vált gondolat című művében is az a célja, hogy e két kör újabb hullámát „körbe írja”. Az új kötet egyenes folytatása az előző gyűjteménynek. Már csak azért is, mert – főleg a magyarok közül – vissza-visszatér egy-egy alkotójához (Mundruczó Kornél, Nemes Jeles László, Szász János), tovább bontva azok életművét. S ha megnézzük a szerző korábbi esszéköteteit, a természet és az ember eltávolodásáról szóló Végjátékot (Liget, 2002) és az európai kultúra hasonló dimenziójú széttöredezettségéről értekező Apaföldet (Liget, 2005), rájöhetünk, hogy az új könyv témája nemcsak a filmes előképhez igazodik.

A szerző le sem tagadhatná kultúrhistorikus, filmelemző, esszéisztikus, a BBC History szerkesztői munkáján edződött vénáját, egyszóval történészi attitűdjét. Elemzéseiből árad a film és történelem közötti kölcsönhatás magas (de nem jegyzetelt) forrásbázison nyugvó ismerete. Könyve két nagy (I. Magyar film, II. Világfilm) és nyolc alfejezetből áll, melyekből három tisztán a film és történelem kapcsolatáról szól (Szűrt fény, Nemzetönéletrajz, Legenda újraírva), megint háromban (Beszeszelt angyalok, Derűs önkínzás, Otthontalanság) pedig jelentős szerepet kap.

Nem véletlen ez, hiszen – ahogy Győrffy megjegyzi – a film egyfajta társadalmi kampány, amelynek a közösségeket érintő problémák felszínre hozásában van szerepe. A filmet éppen azért közösségépítőnek látja (9. o.). Ez egyaránt megjelenik abban, ahogyan a film a múlthoz való hozzáállását mutatja be, mint ahogyan a jelen tematikájával foglalkozik. A szerző a bevezetőben ennek feltárását ígéri: szubjektív, elnagyolt önválogatásával lappangó társadalmi dilemmák boncolgatását (10. o.). Fülszövegében szemérmesen elárulja, hogy kritikái között „elmélyedésre és kikapcsolódásra” alkalmas alkotások (komolyak és komolytalanok) is akadnak. Ám ez nemcsak a filmekre, hanem írásaira is igaz. Bár Győrffy mindvégig megőrzi egyenletes színvonalú ítészi módszerét, az általa választott blockbusterek közül egyiket-másikat csak körbejárja (pl. Ridley Scott: Robin Hood [2010], vagy Russell Crowe: Akikhez beszél a föld [2014]), máskor viszont tematikájában is hajmeresztő (és felesleges) kapcsolatokat állít fel. Utóbbira példa a magyar „vígjátékokat” boncolgató ciklusában Herczeg Attila Megdönteni Hajnal Tímeát (2014) című filmje, amelynek szövege a Rossz versek (r: Reisz Gábor, 2018) és a Liza, a rókatündér (r: Ujj Mészáros Károly, 2015) közé lett szerkesztve, ráadásul a szerző olykor Török Ferenc életművével (!) állítja párhuzamba.

Hál’ istennek az író ritkán esik ilyen „hibába”. Narratívája pattogó, asszociatív, élvezetes, olvasmányos és szellemes, ami néhol olyan jelzőkben ölt testet, mint a Lajkó – Cigány az űrben (r: Lengyel Balázs, 2018) című film miliőjét jellemző „pirogkommunizmus” (140. o.) definíciója. Ugyan minden „alfejezete” elé írt egy áttekintő bevezetést, de valójában a kritikák „téglái” közötti „habarcsot” csak az olvasás előrehaladtával ismeri meg az olvasó. Így lehet, hogy a magyar „vígjátékokról” szóló füzérben finoman haladva jutunk el az egyre drámaibb hangvételű alkotásokhoz, s végül az említett Lajkó… vagy a Megdönteni… elemzését is tartalmazó epizód végén Szilágyi Zsófia Egy napjáról (2018) olvashatunk. A Győrffy kritikái közötti kötőanyagot pont ez az asszociáció határozza meg. Enyedi Ildikó Testről és lélekről (2017) című filmjéről szóló elemzésében az álom és a valóság határán mozgó szerelmesek láthatatlan illeszkedését írja le egy zárt világban, s e zárt világ motívumát viszi tovább az Egy nap „női rabságról” szóló filmjének elemzésébe. Ugyanilyen „csel” fedezhető fel, amikor az angol filmtörténetet kóstolgató (Beszeszelt angyalok) fejezetben az író a Margaret Thatchert bemutató Vaslady (r: Phyllida Lloyd, 2011) után a Büszkeség és bányászéletre (r: Matthew Warchus, 2014) asszociál, s ezzel a thatcherizmus alsó- és felsőnézetét kontúrosan mutatja be.

A kötet izgalmas témákat jár körbe. Inverzen Az élet kísértéséhez képest előbb a magyar, majd a nemzetközi filmeket veszi sorra. Első gyűjteménye hármas egységének záróepizódja volt az etikai kiüresedés felvázolása (Civilizáció végveszélyben), ám ezúttal a világfilmekbe plántálva a globális konfliktusokat (háborúkat, romokat, üldözéseket, költői töredékességet) járja hasonlóan körbe. Bizonyos szempontból Győrffy keretesen építi a művét, hiszen a Napszállta ábrázolásról lemondó stilizált világából (22. o.) jut el Jim Jarmusch eseménytelen és drámaiatlan Patersonjának (2016) költőportréjához (a záráshoz): egy vers lényeges, de nem jelentős.

S azt hiszem, ez érvényes Győrffy kötetére is. A szerző egyenletes – s nem túl hosszú –, okos stílusban járja körbe a filmeket, elemzései élvezetesek, világosak, még akkor is, ha egy idő után iskolásnak is hatnak. Nem hiányzik esszéiből a film szerzőinek bemutatása, a mű elhelyezése, az operatőri, forgatókönyvírói, rendezői fogásainak analízise, egyszóval a mozgóképelemzés vegytiszta eszközeinek használata, amelyek önmagukban – vagy a Mozgó Világ folyóirat hasábjain – elmennek, de egymás mellé rendezve kissé (de nem unalmasan) önismétlőnek hatnak. Szerencsére ez csak részben zavaró. A szerzőnek ugyanis van tehetsége ahhoz, hogy mikor helyezzen el egy kis zsurnalisztikus érdekességet, mikor bontson ki egy nagyobb kontextust, vagy vigye el abba az irányba vizsgálódását, amely éppen ösztönzően hatott rá (13. o.).

Arról viszont nem vagyok meggyőződve, hogy a filmek által ábrázolt társadalmi dilemmák, melyek feltárására a szerző a bevezetőben ígéretet tett, annyira láthatatlanok lennének. Míg korábbi kötetében izgalmas, de hosszabb egybefüggő esszéket szentelt egy-egy témának (pl. Szélsőségek között – Werner Herzog dokumentumfilmjei), addig itt még akkor is megőrizte a széttartó epizodikusságot, amikor annak az ellenkezője lett volna indokolt. Példának okáért, a Coen testvérek 2007 és 2019 közötti œuvrejét (Derűs önkínzás, 287-324. o.) talán érdemesebb lett volna más műfajba csomagolni, mint a kronologikus filmről-filmre való felskiccelés. Pedig a szerző a hit és remény nélküli, széttöredezett Amerika ábrázolásában a közös nevezőt is megtalálta a testvérek filmjeiben. De ugyanez elmondható az első magyar filmeket bemutató fejezetről, a Szűrt fényről (19-50. o.) is. Ebben a Napszállta reményt vesztő, tömeggyilkos fin de siécle rémálmából indul ki az író, majd a némi otthont adó Magyarország (Fekete Ibolya: Anyám és más futóbolondok a családból, 2015) morális döntéseket kikényszerítő, erőszakos világaival folytatja (Mészáros Márta: Aurora Borealis, 2017), átívelve a szürke huszadik századon (Gárdos Péter: Hajnali láz, 2015 és Török Ferenc: 1945, 2017), hogy végül Az állampolgárral (r: Vranik Roland, 2016) az örökké gyökeret ereszteni akaró, de csak sodródó jelenéig vezesse az olvasókat. Kétségtelen, hogy Győrffy fejezetei közül azok a legjobbak, ahol a hasonló ívek látszódnak. Ilyen a történelmi szembesülés letisztult kelet-európai példáit bemutató Nemzetönéletrajz (155-188. o.) című epizód, amelyben szerepet kap a politikai hiedelmekkel való leszámolás (Radu Jude: „Bánom is én, ha elítél az utókor”, 2018) és a heroizálás nélküli sorstragédia (Andrzej Wajda: Katyń, 2007). A választás illuzórikus voltát (Wajda: Emlékképek, 2016) bemutató drámát állítja szembe a szerző a huszadik századot kinevető (Jiří Menzel: Őfelsége pincére voltam, 2006) vagy érvénytelenítő (Emir Kusturica: Az ígéret szép szó, 2007) szatírával (Vinko Brešan: A pap gyermekei, 2013). A filmek válogatása és az ezekből kibontott összegzés tekintetében, talán ez a legjobban sikerült felvonása a könyvnek.

Győrffy Iván filmgyűjteményének második kötete tehát semmi újdonságot nem hoz az előzőhöz képest. Nem vállal sokat, azt teljesíti is, s mintha csak bátortalanul lépne tovább. A szerző krédója ugyan kibontakozik a könyvben, amelynek hatásmechanizmusa a filmek egymás mellett sorakozó kontrasztossága, de a Képpé vált gondolat sorai között lévő, a mozi és a történelem kapcsolatáról szóló filmtörténeti, esszéisztikus ívet vargabetűként kerülgeti. Mivel manapság a diskurzus divatos részét képezik ezen írások, érdemes lenne a harmadik kötetre (ha lesz) egybefüggően ezt kibontani. Ahogy e gyűjtemény, úgy az is izgalmas és még talán újszerű is lenne. Várjuk!

 

Győrffy Iván: Képpé vált gondolat – Kortárs magyar és világfilmek. Gondolat, Budapest, 2019.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.