Végre nem a füle, hanem a szeme a fontos

Julian Schnabel: At Eternity's Gate / Van Gogh az örökkévalóság kapujában

Fülnyiszálást, öngyilkosságot, abszintgőzös drámát senki ne várjon a Van Gogh az örökkévalóság kapujában című filmtől. Itt csak egy festő mesél egy másikról olyan módon, ahogy eddig senki, a néző pedig közelebb érezheti magát van Gogh-hoz, mint valaha.

Az amszterdami Van Gogh Múzeumban járva különös kettőség foghatja el a holland festő életútja iránt fogékonyabb látogatót: itt ez a meg nem értett zseni, a világ egyik leghíresebb festője, akinek a város szívében teremről teremre meg van magyarázva az élete, a szuvenírboltban pedig a napraforgós kutyakabáttól a csillagos vécépapírig bármit meg lehet vásárolni, amin az ismert képek vannak. Azok a képek, amelyekből élete során egy darabot sikerült nagy nehezen eladni, az alatt az élet alatt, amely tele volt visszautasítással, szenvedéssel, nyomorral. Aki egy klasszikus életrajzi drámát vár a filmtől, az könnyen csalódhat, számomra viszont Julian Schnabel filmjének igazi bravúrja, hogy tökéletesen hidalta át ezt a kettősséget: közelebb hozta az életében meg nem értett zsenit, mint valaha.

Persze az amerikai filmrendező – aki nem mellesleg festő is – már jó előre megmondta, hogy tőle bizony senki ne várjon történelmi hitelességű életrajzi filmet. Ő csupán a saját van Goghjáról alkotott vízióját önti majd mozgóképes formába. A Van Gogh az örökkévalóság kapujában pontosan ezt teszi: nem mondja fel kötelező jelleggel a festő életútjának fontosabb állomásait és kliséit, hanem azt meséli el – mit meséli, inkább mutatja, érezteti – mit jelentett van Gogh számára az alkotás és a művészet. Ezt hangsúlyozandó nagyon sokszor Vincent szemszögéből látjuk a világot, nem egyszer hosszú percekig nem történik a cselekmény szempontjából semmi, csupán a festő szemén keresztül pásztázzuk a fényeket, a búzamezőket, a napraforgókat. Némi kerete természetesen van a filmnek: a párizsi művészélet elutasító magatartásától megcsömörlött van Goghnak Paul Gauguin nagy ötletet ad: menj délre. A festő így is tesz, a film pedig az ezt követő utolsó két évében játszódik, főleg az arles-i időszakra koncentrálva.

Ezen belül sem az az érdekes, hogy miként lett a városka egyik rettegett alakja a festő, hogyan esett neki borotvával a fülének, vagy milyen balhéi voltak Gauguinnal. Sőt, a legtöbb ilyen jellegű történés – a hírhedt füllevágás és a festő halála is – kamerán kívül történik, csupán másodlagos háttérinformációként sejteti őket a film, amelynek elsődleges célja, hogy az életrajzi elemeken túl ismerhessük meg igazán a holland festőt. Nem egyszer csupán a fekete képernyőt látjuk, és halljuk, ahogy Willem Dafoe hangján Schnabel van Goghja mesél saját művészetfelfogásáról. Vagy a zseniális mellékszereplők – a nyúlfarknyi szerepekben olyan európai nagyágyúk, mint Mads Mikkelsen, Rupert Friend vagy Mathieu Amalric beszéltetik Vincentet a festészethez fűződő viszonyáról. Ők szerényen asszisztálnak ahhoz a bravúrhoz, amit a mindig remek Willem Dafoe véghezvisz: van Gogh élete egyik legnagyobb szerepe – esetében mondjuk csínján kell bánni ezzel a kifejezéssel, hisz a 2018-as van Gogh után alig egy évvel ismét óriásit alakított A világítótoronyban -, kifejezetten zord, barázdás arcán ezúttal a szelíd őrület, az esendőség és a mámor kifejezése váltja egymást nagyon gyakran hosszan időző premier plánokban bemutatva.

A Van Gogh az örökkévalóság kapujában a megfigyelés filmje: hol a művészt látjuk szeretett búzamezőin a távolba meredve, hol a fejében vagyunk, és a gyakran eltorzult képen át, sárgásan látjuk a provence-i tájat. Nem egy zaklatott elme, egy őrült fejébe költöztet bele Schnabel filmje, hanem egy művészébe, aki nemcsak másként festi le a valóságot, hanem másként is érzékeli azt. Vincent ábrázolásában az is újszerű, hogy sem őrültnek, sem alkoholistának nem ábrázolja – holott utolsó évei abszintgőzben és elmegyógyintézetekben teltek. Schnabel nem tagadja mindezt, de nem is igazán érdekli: a porondon ott áll pőrén az érzékeny művész, aki látta az örökkévalóságot.

Schnabel filmje nem csak Vincent ábrázolásmódja miatt különleges, hanem amiatt is, hogy a festő életével kapcsolatos vitatott információk közül többet is tényként kezel. Ilyen az egyik legfontosabb, Vincent halála. Bár a köztudatba az épült be, hogy a festő öngyilkos lett, s a film nem tagadja ezt, mégis elegánsan utal arra, hogy lehet a másik történet az igaz, miszerint a festő gyilkosság áldozata lehetett. Erről tíz évnyi kutatást követően Gregory White Smith és Steven Naifeh írt könyvet a Van Gogh: The Life-t, Schnabel pedig erre a vonalra épít. A másik vitatott pont a 2016-ban megtalált rejtélyes sketchbook, amelyet egyesek van Goghnak tulajdonítanak, az amszterdami múzeum azonban ócska hamisításnak nevezte. A film tényként kezeli, hogy a pénztárkönyv igenis hiteles, sőt, még keletkezéstörténetét is láthatjuk.

„Talán az Isten azok számára csinált belőlem festőt, akik még meg sem születtek.” – mondja Vincent a filmben, mintha ezzel is a vállára vette volna a terhet, hogy az áhított elismerés életében sosem jön el, 130 évvel később viszont már kutyakabátokra nyomják a festményeit. A Van Gogh az örökkévalóság kapujában azonban nem a kesergés és a sajnálkozás filmje: nem az életét övező tragédiákon, hanem sokkal inkább a művészetfelfogásán, szó szerint a művész szemein keresztül enged betekintést a fájdalmasan rövid életútba.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.