Veled, de nélküled

Lenny Abrahamson, Hettie Macdonald: Normal People / Normális emberek

Milyenek azok a normális emberek? A Sally Rooney sikerregénye alapján készült Normális emberek egy klasszikus „se veled, se nélküled”-kapcsolat néhány évét mutatja be. Nincs itt semmi látnivaló, csak két fiatal felnőtt kétségbeesett küzdelme önmagáért és egymásért; mikor, hogy.

Sally Rooney valami egészen különleges minőséget ragadott meg a felnőtté válás folyamatában: azt a komplex érzést, amikor legalább annyira nehéz felvállalni önmagunkat, mint a másikat, hiszen abban sem vagyunk biztosak, hogy kik vagyunk mi, és ki a másik, aki iránt ellenállhatatlan vonzalmat érzünk – valami mégis mindig közbeszól. Az írónő a forgatókönyv megalkotásában is részt vett, amelyből Lenny Abrahamson (Frank, A szoba) és Hettie Macdonald fele-fele arányban rendezte meg a 4 Emmy-díjra jelölt és az év legjobbjai között ünnepelt sorozatváltozatot.

Daisy Edgar-Jones és Paul Mescal a Normális emberekben (Normal People)

Az ír Normális emberek egyszerre felnövéstörténet és szerelmi dráma – hol az egyik, hol a másik oldala domborodik ki, miközben mindkét műfaji réteg önmagában is igazi hullámvasutat tartogat a főszereplők számára. A részletesen végigkövetett időszakot szűk félórás epizódokra bontották – a meglepő megoldás mégis működik, szinte minden rész rengeteget lendít előre a történeten: annyira tartalmasak és elgondolkodtatóak, hogy nagyobb dózis talán elviselhetetlen is lenne egyszerre a Normális emberekből. Miközben a két kiemelkedően intelligens és tehetséges főhőssel, Marianne-nal és Connell-lel szinte kizárólag hétköznapi, normális dolgok történnek, a sorozat képes annyira magába szippantani, hogy érdekes legyen, mennyi akadályt gördít még eléjük az élet, pontosabban gördítenek önmaguk elé. A Normális emberek különlegessége tulajdonképpen a két főhős személyiségének megrajzolása és az életkoruk: a történet a középiskola utolsó, illetve az egyetem első néhány évét követi végig, ami mindenki számára érzékeny időszak, hiszen a felnőtté válás intenzív személyiségformálódással jár együtt – azaz Marianne és Connell viszonyának nagy kérdése, hogy vajon egyfelé vagy másfelé változnak. A 12 epizód alatt mindkettőre van példa, ahogyan kettejük közeledése, távolodása (ami sajnos nem mindig kölcsönös) is számtalan árnyalatban mutatkozik meg.

Daisy Edgar-Jones és Paul Mescal a Normális emberekben (Normal People)

A jómódú, enyhén szociopata, mazochista, törtető, mégis önbizalomhiányos Marianne és a szerényebb anyagi helyzetű, csendes, óvatos és büszke Connell a saját pozícióját keresi a világban, miközben kénytelen arra is odafigyelni, hogy a másik hogyan fér oda mellé. Míg a kisvárosi gimnáziumban az okoskodó és pikírt Marianne-t kiközösíti és szekálja az osztálya, miközben a sportoló Connell a legnépszerűbbek közé tartozik, a dublini egyetemen Marianne az, aki kivirágzik és Connell keresi a helyét. Kicsit Marianne és Connell is azzal küzd, mint a Tönkretehetlek főhősei: a tipikus millennial csapdahelyzetekkel, a túl sok kipróbálható lehetőséggel, az ambivalens döntésekkel, az elkallódás és felszínre bukkanás megjósolhatatlan mintázataival. A Normális emberek azonban a társadalomkritikai él helyett az egyén törékenységet emeli ki: a kommunikációs problémák romboló hatását, az egó felesleges köreit, az értetlenkedő külvilágnak való megfelelést.

Daisy Edgar-Jones és Paul Mescal a Normális emberekben (Normal People)

A Normális emberek egyetlen gyengesége a különös íve – ha egyáltalán ív az, amit látunk. Marianne és Connell huzavonáját könnyen túlzásnak lehet minősíteni a sok szakítással és újra összejövéssel. A sorozat közepén már legszívesebben rákiabálnánk a főhősökre, hogy szedjék össze magukat és döntsék el, mit akarnak! Mielőtt azonban szappanoperába fordulna a történet, kicsit eltávolodnak egymástól, újabb súlyos kihívásokkal találkoznak, ami jótékonyan fűszerezi a Normális emberek problémacsomagját. A körülmények, azaz az eltérő családi háttérből, a középiskolai, majd egyetemi hierarchiából, a kisvárosi-nagyvárosi viszonyrendszerek ütköztetéséből adódó konfliktusok akkor is továbblendítik a sorozatot, ha a központi (romantikus) szál éppen leülne. A sűrű, fájdalmasan nosztalgikus hatást kiváltó atmoszféra, a jól megválogatott mellékszereplők és az ismerős fiatalkori élethelyzetek pedig tovább gazdagítják a képet.

Daisy Edgar-Jones és Paul Mescal a Normális emberekben (Normal People)

A narratív megoldások is segítik izgalmasabbá tenni Marianne és Connell hullámzó viszonyát. Az időbeli ugrások és a váltakozó nézőpontok munkát adnak a nézőnek, hiszen ki kell tölteni a kisebb űröket, miközben hol az egyiküket, hol a másikukat ismerjük meg közelebbről – ezzel párhuzamosan pedig hol az egyikük, hol a másikuk tűnik idegenebbnek, érthetetlenebbnek. Így ha nem is forradalmi a Normális emberek elbeszéléstechnikája, mindenképpen hatásos, a hétköznapi kínok felemelésével, láthatóvá tételével, komolyan vételével és a szexualitás természetességében is tabudöntögető bemutatásával karöltve pedig különösen. A Normális emberek a nyitott befejezés ellenére is pont ott ér véget, ahonnan már folytathatatlan lenne – pont azáltal ad sok útravaló gondolatot a nézőnek, hogy rábízza, vajon nyugvópontnak értékeljük a befejezést, vagy arra számítunk, hogy a végtelenségig folytatódik a fiatalok játszmája. Ami ennél biztosabb eredmény, az – várhatóan – a két főszereplő áttörése: Daisy Edgar-Jones és Paul Mescal is élete első nagyobb szerepét játssza zavarba ejtően profi módon, így remélhetőleg még sokat hallhatunk róluk.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.