Velence, díjkiosztó után

78. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál, II.

Félidőben is jelentkeztünk a 2021-es Mostráról, a fesztivál végetértével is jelentkezünk. Ilyen volt a legidősebb filmfesztivál idei kiadása.

Sztárokból a fesztivál elejére jutott több, de a fesztivál végére sem maradtunk hírességek nélkül, még JLo is ellátogatott a Lido di Veneziára, hogy húsz esztendő különválás után most újra Ben Affleck odalán pózoljon a vörös szőnyegen. A pár Az utolsó párbaj/The Last Duel című legújabb Ridley Scott-rendezést kísérte el, melynek Affleck az egyik forgatókönyvírója és a főszereplője is. Sajnos a hazautazás miatt már nem láttam, milyen is a Nicole Holofcener, Ben Affleck és Matt Damon által írt lovagregény a nagyvásznon, így nem tudok róla véleményt formálni, a versenyfilmekről viszont nyugodtan kijelenthetem, hogy Velence idén sem okozott csalódást, erős verseny- és versenyen kívüli válogatással várta a látogatóit a 78. Mostra.

Kifejezetten szórakoztató és látványos film Az utolsó éjszaka a Sohóban/Last Night in Soho Edgar Wright rendezésében [kritika hamarosan – a szerk.]. A történet egy vidéki lányról, Eloise-ról (Thomasin McKenzie) szól, aki londoni divattervezői karrierről álmodozik, neki is vág a nagyvárosnak, ám az, pontosabban a diáktársai nehezen fogadják be a vidékről érkező, a 60-as évek iránt rajongó lányt, aki aztán távol a kollégiumi bulik zajától egy idős hölgynél (Diana Rigg) keres szállást és nyugalmat magának. Az új szálláson aztán egyre jobban a hatalmába kerítik az álmai egy feltörekvő énekesnőről (Anya Taylor-Joy), akit beszippant a „Swinging Sixties”, azaz a 60-as évek szvingelő Londonja, az álom és a valóság pedig egyre inkább összemosódik, ahogy Eloise és Sandy története is. A filmben feltűnnek a hatvanas évek olyan meghatározó színészei, mint Rita Tushingham, Terence Stamp vagy a már említett, a Trónok harcával a fiatalabb generáció számára is ismertté vált Diana Rigg. A film látványvilága többször fejet hajt a legendás brit filmrendező, Michael Powell munkái előtt.

Kiválóan szórakoztak a sajtó képviselői Gabriele Mainetti Freaks Out című versenyfilmjén is. Az idei versenyprogramban a Freaks Out volt az, amiről látatlanban azt gondoltam, hogy egy fél óránál többet nem vesz majd el az életemből, mert sem a képei, sem a katalógusban szereplő leírása nem fogott meg. Ennek ellenére engem is a székhez szögezett a grandiózus látványorgia. A lebombázott cirkuszuk helyett új munkát kereső, különleges képességű artistákat egy politikai ambíciókat dédelgető, jövőbelátó náci sztárzongorista cirkuszába sodorja az élet. A kezdeti lelkesedés és szíves fogadtatás után egyhamar kiderül, hogy ez a cirkusz bizony nem az a cirkusz, amiről álmodtak, és a kis csapatnak hamarosan újfent az életéért kell menekülnie, de rájuk vár egykori igazgatójuk kimenekítése is az őt a biztos halálba szállító vonatról. Így leírva meglehet, még annyira sem ígéretes, mint a képek alapján, de az biztos, hogy a kalandos és minden elemében túlzó, ám mégis lenyűgöző mese az egyik legzajosabb sikert aratta a teltházas (igaz, többnyire olasz újságírókkal telt) sajtóvetítésen.

A Halloween-franchise legújabb darabja, a Gyilkos Halloween/Halloween Kills nem sem igazán tartozott az általam nagyon várt filmek közé, abban azonban reménykedtem, hogy David Gordon Green kihoz majd valami izgalmasat belőle. Sajnos, ez most elmaradt, bár a rendező tényleg megpróbált sok mindent belegyömöszölni az új epizódba – talán túl sokat is, és éppen ez lett a veszte. A rajongókat persze véletlenül sem szeretném lebeszélni róla, de félő, nem Green rendezése lesz az, ami rebootolja a Michael Myers köré épült franchise-t, ahogy azt például Christopher Nolan tette a Batman-filmekkel. A Gyilkos Halloween nekem inkább csak egy újabb bőrnek tűnik a már eddig is agyonnyúzott rókáról.

A trauma-narratívák, az egyéni veszteségek és a rendszer bűneinek feldolgozása több alkotásban is megjelent. Az egyik ilyen – amelynek én Arany Oroszlánt jósoltam – a Kapitan Volkonogov Bezhal/Captain Volkonogov Escaped volt Merkulova Natasa és Csupov Alekszej rendezésében. A film nem elsősorban az áldozatok szemszögéből mutatja az 1938-as szovjet politikai tisztogatásokat, hanem a kínzásokat végző fiatal tisztek nézőpontjából, akik közül egyre többen akadnak, akik képtelenek feldolgozni, hogy ártatlan embereket kell válogatott kínzásokkal vallomásra bírniuk, majd kivégezniük. Ezen okokból lesz szökevény a címben szereplő Volkonogov kapitány (Boriszov Jurij) is, aki egy rémlátomás nyomán meg van győződve róla, hogy addig nem kaphat feloldozást és nem menekülhet a pokol tüzétől, amíg legalább egy áldozatának hozzátartozója meg nem bocsájt neki.

Boriszov idén Cannes-ban is emlékezetes alakítást nyújtott Juho Kuosmanen Hytti nro 6/Compartment no 6 című filmjében, Velencében pedig a fesztivál egyik legemlékezetesebb férfi alakítását köszönhettük neki. A legjobb férfi szereplő díját a Bong Joon-ho vezette zsűri mégsem neki, hanem a filippínó színésznek, John Arcillának ítélte, aki Eric Matti gengszterfilmjében, az On the Job: The Missing 8-ben szerepelt. A 208 perces alkotás eredetileg az ázsiai HBO számára készült 4 részes minisorozatnak, de a fesztiválon nagyjátékfilmes formában versenyzett. Meg kell valljam, körülbelül egy óra után feladtam, így nem tudom igazán eldönteni, mennyire volt megérdemelt volt Jon Arcilla győzelme, illetve, hogy milyen fordulatokat tartogatott a 80-as éveket – a videó hőskorát – idéző Fülöp-szigeteki zsánerfilm.

Vaszjanovics Valentin Vidblysk/Reflection című versenyfilmje az ukrán-orosz háborús konfliktust, annak véres és kegyetlen valóságát mutatja be egy sebészorvos történetén keresztül, aki orosz fogságba kerül, majd arra kényszerül, hogy több ember kegyetlen megkínzását végignézze. A Vidblysk/Reflection 2014-ben játszódó története a megélt traumáról és fogságból való szabadulásról szól.

A Volkonogov kapitányhoz hasonlóan nagy esélyesnek tartottam a lengyel versenyfilmet is, a Jan P. Matuszynski által készített Źeby nie było śladów/Leave No Trace-t. A film a 80-as évek elején játszódik, két gimnazista fiatal egy buliból a szabad levegőre menekülve bolondozik egy téren, ám a rendőrök ezt félreértik, a balul elsült igazoltatás után pedig bezsuppolják őket egy rendőrautóba, majd az örsre viszik, ahol egyiküket úgy megverik, hogy az hamarosan belehal sérüléseibe. Mivel a verés során elhangzik a parancs, hogy „ne hagyj nyomot”, nehéz bizonyítani, hogy mibe is halt bele a fiú, a kommunista államapparátus pedig hatalmas erőkkel, minden eszközt bevetve próbálja elfedni bűneit és megvédeni a parancs végrehajtóit. Az 1983-as eset megrázta a nemzetközi közvéleményt is, ám többszöri perújrafelvétel után sem ítélték el (a mai napig sem!) a fiú halálért felelős rendőröket.

Szintén megtörténet esetet dolgoz fel, szintén a bűnösök szemszögéből a Stefano Mordini által rendezett La scuola cattolica/The Catholic School is. Az egész Itáliát felkavaró, 1975-ben történt esetről Edoardo Albinati olasz regényíró írt vaskos regényt, mely a forgatókönyv alapjául szolgált. A film lassan indul, részletesen bemutatva a jól szituált, középosztálybeli családokat és fiaikat, a katolikus fiúnevelde tanulóit. Az erőszak, az elnyomás szerves része a fiúk életének, akik mindig megtalálják a náluk gyengébbeket, akiken levezethetik feszültségüket. Az állandóan a levegőben lévő erőszak és elfojtott szexualitás miatt a felszín alatt lappangó ösztönök pedig egyhamar vulkánként törnek a felszínre, a film végén bemutatott kegyetlenségre azonban semmi nem készíti fel a nézőt. A sokkoló eset után két évtizedig tartó jogi csatározás kezdődött, ennek eredménye lett, hogy az olasz törvényben a nemi erőszakot végre személy elleni bűntettre szigorították, és a tetteseket ennek megfelelően tudták tényleges életfogytiglanra ítélni.

Bár más filmeket gondoltam esélyesnek, a zsűri – méghozzá egybehangzó szavazással – Audrey Diwan L’événement/Happening című filmjének ítélte az Arany Oroszlánt. A valóban megkapó, néhol kifejezetten torokszorító alkotásban egy teherbeesett gimnazista lány próbál különböző módokon segítséget találni problémájára abban az időben, amikor az abortusz még illegális volt.

Az illegális abortuszokról szóló drámák valahogy mindig nagyon betalálnak, 2004-ben Mike Leigh filmje, a Vera Drake kapott Arany Oroszlánt Velencében, Cristian Mungiu 4 hónap, 3 hét, 2 nap című filmje 2007-ben nyert Arany Pálmát Cannes-ban, Ken Loach televízióra szánt Up the Junction című filmjét pedig egyenesen úgy időzítette a BBC, hogy akkor kerüljön adásba, amikor a brit parlamentben éppen az abortusztörvény volt napirendi ponton.

A 78. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál legfontosabb díjai

A központi versenyprogram díjai:

  • Arany Oroszlán a legjobb filmnek: L’événement (Happening, r. Audrey Diwan, francia)
  • Ezüst Oroszlán – a zsűri nagydíja: È stata la mano di dio (The Hand of God, r. Paolo Sorrentino, olasz)
  • Ezüst Oroszlán a legjobb rendezőnek: Jane Campion (The Power Of The Dog, új-zélandi–ausztrál)
  • Coppa Volpi-díj a legjobb színésznőnek: Penélope Cruz (Madres paralelas / Parallel Mothers, r. Pedro Almodóvar, spanyol)
  • Coppa Volpi-díj a legjobb színésznek: John Arcilla (On The Job: The Missing 8, r. Erik Matti, Fülöp-szigeteki)
  • A legjobb forgatókönyv díja: Maggie Gyllenhaal (The Lost Daughter, r. Maggie Gyllenhaal, görög-amerikai-angol-izraeli)
  • A zsűri különdíja: Il buco (r. Michelangelo Frammartino, olasz-francia-német)
  • Marcello Mastroianni-díj a legjobb fiatal színésznek vagy színésznőnek: Filippo Scotti (È stata la mano di dio)

Az Orizzonti szekció díjai:

  • A szekció legjobb filmje: Piligrimai (Pilgrims, r. Laurynas Bareiša, litván)
  • A legjobb rendező díja: Éric Gravel (À plein temps / Full Time, francia)
  • A zsűri különdíja: El gran movimiento (r. Kiro Russo, bolíviai-francia-katari-svájci)
  • A legjobb színésznő díja: Laure Calamy (À plein temps / Full Time, r. Éric Gravel, francia)
  • A legjobb színész díja: Piseth Chhun (Bodeng sar / White Building, r. Kavich Neang, kambodzsai-francia-kínai-katari)
  • A legjobb forgatókönyv díja: Kerekes Péter, Ivan Ostrochovský: Cenzorka (107 Mothers, r. Kerekes Péter, szlovák-cseh-ukrán)

A Jövő Oroszlánja – Luigi de Laurentiis-díj a legjobb elsőfilmnek: Imaculat (r. Monica Stan, George Chiper-Lillemark, román)

A fesztivál további díjai elérhetőek a biennale honlapján.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.