Velence, félidőben

78. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál, I.

Izgalmas idén a 78. Mostra Internazionale d’arte Cinematografica la Biennale di Venezia, de nem kizárólag a filmes felhozatal miatt: a Covid-19 elleni védekezés részeként bevezetett jegyfoglalási rendszer legalább annyira gondoskodik a napi többszöri adrenalinlöketről számunkra.

A fesztiválkezdés előtt még csak 72 órával, majd miután elstartolt, már egy nagyvonalú 74 órával korábban nyílnak meg a foglalási lehetőségek, amikre ugyancsak oda kell figyelni, mert a jegyek 2-3 perc (!) alatt teljesen elkelnek, így aki lemarad, az egykönnyen kint marad a vetítésről. Otthonról még könnyebben megoldható volt a telefon időzített csipogására ugrani a jegyekre, hogy ne a hajtépésig irritáló, szürkével festett nézőtér és a „not available” felirat fogadjon, de a reptéri beszálláskor is sikerült biztosítanunk a mozijegyünket (bár az Austrian Airlines személyzete valószínűleg most sem érti, miért piszkálta olyan izgatottan mobiltelefonját egy maréknyi magyar csapat, ahelyett, hogy többszöri felszólításukra elindult volna a beszálláshoz). A fesztiválon már más a helyzet: az első vetítésre történő hajnali foglaláson kívül a filmek közben is kell ügyeskednünk a szemfüles és szigorú teremőrök figyelmét kijátszva, a pulóverek vagy táskák takarásában vagy szoknya alá rejtett telefonokról próbálva megoldani a foglalást. És amikor ilyenkor még frissít, várakoztat a rendszer vagy pláne traktorok meg biciklik keresésével igazoltatja, hogy nem vagyok robot… no, olyankor tényleg elszáll az ember agya. Minden foglalás egy stresszbajnokság és bármilyen sikeresek voltunk is, a megkönnyebbülés maximum két órát tart, utána kezdődik minden elölről. A dolgot még tovább nehezíti, hogy csak minden második helyen lehet ülni, és bár a nemzetközi sajtó képviselői közül láthatóan kevesebben vannak, helyüket átvették az olasz fesztiválozók.

Persze, az ilyen nagy filmfesztiválok sosem a nyugodt mozizásról szóltak, de máskor legalább, akinek jó akkreditációja volt és időben beállt a sorba, az bejutott, most viszont teljesen más a helyzet – ráadásul Cannes-nal ellentétben az utolsó pillanatban lemondott jegyekben is kevésbé lehet reménykedni.

Ami a filmkínálatot illeti, nos az már jóval kellemesebb élményeket tartogat. Ez persze nem feltétlen vonatkozik Thomas Kruithof Les promesses/The Promises című alkotására, melyben Isabelle Huppert és Reda Kateb alakítják a főbb szerepeket. A cselekmény egy többnyire a bevándorlók által lakott, önkormányzati fenntartású, de jóformán teljesen az uzsorások kezében lévő, lepusztult lakótömb felújítása körül forog, melyben az Huppert által alakított polgármester az egyik kulcsszereplő. A film az Orizzonti szekciót nyitotta, míg a versenyprogramot és magát a fesztivált Pedro Almodóvar legújabb filmje nyitotta meg, a Madres paralelas/Parallel Mothers Penélope Cruz főszereplésével.

Tudom, hogy sokak szemében szentségtörésnek számít egy Almodóvar-filmről azt írni, hogy nem túl érdekfeszítő, de ez esetben a történet és a fordulatai igencsak kiszámíthatóak és ez a túlcsorduló melodráma már sok volt nekem. Az viszont érdekes, ahogy a spanyol rendező beleszövi Almudena Carracedo és Robert Bahar A mások csendje című dokumentumfilmjének történetét, mely a spanyol polgárháború alatt befolyásra szert tevő, majd az országot majdnem 40 évig vezető Franco tábornok diktatúrájának áldozataira emlékszik – a dokumentumfilm producere Pedro Almodóvar volt. Ha már Penélope Cruz, akkor sokkal inkább a Gastón Duprat és Mariano Cohn Competencia Oficial/Official Competition című szatírája, melyben Cruz egy excentrikus, leszbikus rendezőnőt alakít, aki képes a végletekig elmenni és a legszélsőségesebb módszerekkel próbálja a lehető legjobb alakítást kicsikarni az egymással kakaskodó színészeiből: a színpadi szerepeiből és színészképzésből élő Ivanból (Oscar Martínez), és nagy népszerűségnek örvendő, rutinos, sztárallűrökkel teli filmszínészből, Félixből (Antonio Banderas). A remek érzékkel és fanyar humorral megírt forgatókönyv a filmkészítés titkaiba ad mulattató bepillantást. A három színész alakítása igazi jutalomjáték, kétséget nem hagy tehetségük felől – és afelől, mennyire a kisujjukban a mesterségük.

Idén még épphogy megérkeztem Cannes-ba, a Variety című filmes szaklap már azt latolgatta az ottani versenyprogram kapcsán, hogy melyik filmeket lehet majd Velencében látni. Nos, már nem nagyon emlékszem a teljes listájukra, de Almodóvar ott szerepelt a felsorolás élén, ahogy Jane Campion is, és valóban mindketten az idei velencei versenyprogramot erősítik. Campion westernbe ágyazott lélektani drámája, A kutya karmai között/The Power of the Dog gyönyörűen fényképezett, lassan kibontakozó, de igencsak meglepő végkifejletet tartogató családi történet féltékenységről, kitaszítottságról és a másság elfogadásáról. Megvallom, el kellett telnie egy kis időnek, mire megszoktam Benedict Cumberbatch-t a nyers erőt képviselő, macsó külsejű, mégis sebezhető cowboy szerepében, de kifejezetten jó volt látni egy olyan oldaláról is bemutatkozni, amelyről korábban még nem ismerhettük.

Oscar Isaac idén több filmben is látható a Lido di Venezián. Paul Schrader The Card Counter című filmjében egy rezzenéstelen arccal kártyákat számláló szerencsejátékost alakít, aki sötét titkot őriz. Az Abu Ghraibban zajlott kegyetlen fogolykínzások egy olyan szégyenfoltja napjaink amerikai történelmének, amelyet vélhetően sokan előhoznak majd, annál is inkább, mert az igazi felelősök, akik a parancsot kiadták, még nem nyerték el büntetésüket, a törvény keze kizárólag a hírhedtté vált fotósorozaton látható katonákat érte csak utol. Erről szólt Errol Morris Parancsra tettük című 2008-as dokumentumfilmje is, és ezt a szálat látjuk a The Card Counter szerencsejátékosának háttérsztorijába is beleszőve. Szintén Oscar Isaac látható a Jelenetek egy házasságból című minisorozatban is Jessica Chastain partnereként. Bergman klasszikusának remake-jét inkább otthonra hagyom, most beértem azzal, hogy többször is megnéztem Isaac és Chastain bevonulásának egy elkapott pillanatát, ami azonnal futótűzként terjedt a közösségi médiában és mindenkit levett a lábáról.

A változatosság kedvéért a Denis Villeneuve Dűnéjében [friss kritikánk ide kattintva olvasható] is Oscar Isaac az egyik főszereplő, de se ő, se az illusztris szereplőgárda többi tagja nem kapott olyan hisztérikus sikoltozást, mint Timothée Chalamet. Minden kétséget kizáróan a Dűne az idei Velence legnagyszabásúbb produkciója, de ez annyira nem hatotta meg a kritikusokat: meglehetősen vegyes érzelmekkel fogadták az egyébként lenyűgöző látványvilágú, monumentális alkotást, ami várhatóan minimum egy trilógiává nő majd ki, de a rendező már dolgozik az egy spinoff-sorozat pilotján is. A filmet annyira őrzik, hogy a vetítés idejére a mobilokat, tableteket (sőt volt, akinek a laptopját is) lezárt, nem átlátszó nylonba kellett csomagolni. A magam részéről nem csalódtam, pont ilyen monumentális, fülsiketítő és sztárokkal telepakolt fantasyt vártam, ami megér egy mozijegyet, mert ezt bizony nagyvásznon kell látni. A következőkben viszont jobb lenne még többet kapni mindazokból a politikai cselszövésből és manipulációból, amely igazán komplexé teszik Frank Herbert 1965-ben megjelent, azóta több résszel is bővült művét.

Színésznőként már számtalanszor bizonyított Maggie Gyllenhaal, rendezőként viszont az első nagyjátékfilmes bemutatkozása csak a napokban történt meg Velencében, Elena Ferrante regényének adaptációjával, melyből Gyllenhaal maga írta a forgatókönyvet. A The Lost Daughterben az egyetemi oktatóként dolgozó Leda (Olivia Colman) próbál nyugalmat találni egy görög szigeten, ám egy tolakodó társaság nemcsak a pihenését nehezíti meg, de régi, lányai gyermekkorához kapcsolódó emlékeit előhozza. Rég láttam ennyire őszinte filmet az anyaságról, a karrier kontra gyerekvállalás kérdéséről, de arról is, hogy a festői turistaparadicsomnak ugyanúgy megvannak a maga rothadó gyümölcsei, mint annak a napokra az asztalon hagyott, távolról még mutatós, de közelről már ehetetlenül romlott gyümölcsöstálnak.

Egy egyedülálló, a párizsi munkahelye és a vidéki házuk között ingázó, kétgyerekes anya (Laure Calamy) nehézségeit láthattuk Eric Gravel À plein temps/ Full Time című alkotásában, mely nem egyszer Szilágyi Zsófia Egy nap című filmjét juttatta eszembe. Meg kell vallanom, a végén nekem is könnyeket csalt a szemembe a film, és ez nagyban köszönhető Laure Calamy kiváló alakításának. Az À plein temps az Orizzonti szekcióban volt látható, és ezt a szekciót erősítette Harry Wootliff True Things című alkotása is, melyben egy egyedülálló lány, Kate (Ruth Wilson) keresi a szerelmet, ami be is toppan az életébe egy börtönviselt, különc pasi képében (Tom Burke), aki még véletlenül sem mondható egy fehér lovon érkező hercegnek, és távolról sem az a kapcsolat bontakozik ki kettőjük között, amire Kate igazán vágyna. A tragikus sorsú Lady Dianának sem az a sors és nem az a szerelem jutott, amire vágyott volna: a hercegnő magányát és gyötrődését tárja elénk Pablo Larraín versenyfilmje, a Spencer, melyben Kristen Stewart alakítja Diana hercegnőt. Némileg vegyes érzelmeim voltak Larraín alkotásával kapcsolatban, és valószínűleg nem is ez lesz számomra az idei velencei filmfesztivál legmaradandóbb élménye, mégis olyan filmről van szó, amit már csak azért is érdemes megnézni, hogy lássuk, milyen mélyen felemészthet valakit az, ami távolról oly tökéletesnek és mesebelinek tűnhet.

Félidőben azt mondhatom, hogy vegyes a felhozatal, de már láttam jó pár olyan filmet, amiért megérte idén is Velencébe jönni. Megéri izgatottan vadászni a mozijegyeket.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.