Vendetta a tárgyalóteremben

Marco Bellocchio: Il traditore / Az első áruló

1986 fordulópont volt a szicíliai maffia történetében: Tommaso Buscetta vallomásának és Giovanni Falcone vizsgálóbíró nyomozásának köszönhetően több száz tagját ítélték el. Az úgynevezett maxiper (maxiprocesso) kapcsán többnyire a bíró alakját emelik ki, Marco Bellochio viszont az omertát megszegő maffiózó portréját rajzolja meg új filmjében.

A két és fél órás eposz főszereplője egy siciliano vero, aki a maffiának köszönheti, hogy a szegénysorból felemelkedett. Tommaso Buscetta története egyben társadalomtörténeti visszatekintő is: a maffia eredetileg egy közösség védelmében, a külső elnyomás, az észak-olasz fennhatóság ellen szerveződött, a szicíliaiak jó része számára megélhetést biztosított, és törvényeit nem csak halálfélelemből, de büszkeségből sem árulta volna el egyetlen becsületes maffiózó sem. Ha a vért ideiglenesen kivonjuk a képletből, beláthatjuk, hogy egy zárt közösség szempontjából miért volt különösen súlyos Buscetta árulása. Nem bűntársaktól fordult el, hanem a közös ügytől, egykori családjának tagjai a nyelvében is idegen olasz bíróság előtt kellett magyarázkodjanak miatta. Ezeket a külső szem számára kevésbé érzékelhető árnyalatokat Bellochio biztos kézzel, többek között többnyelvű dialógus segítségével hangsúlyozza.

A vért persze nem lehet kivonni a képletből, ezt a rendező sem szeretné, sőt, különös gonddal válogatott vizuális ötletekkel megspékelve mutatja meg a nézőnek maffia kegyetlenkedéseit, gyakran kellemes zenével ellenpontozva, és többször az áldozat szemszögéből. Ebben odáig megy, hogy Giovanni Falcone vizsgálóbíró autójának felrobbantását belülről veszi fel egy emlékezetes képsorban.

A veterán Bellochio, az olasz filmművészet termékeny, karakteres, de nemzetközileg kevésbé ismert alkotója tudatosan kerüli, hogy Buscetta az igazságszolgáltatás oldalára állva hőssé avanzsáljon, hiszen ő is a rendszer „katonája” és vér tapad a kezéhez. A feladat nem könnyű, mert Pierfrancesco Favino markáns alakításában Buscetta karizmatikus és vívódó maffiózó, aki macsóból lassan a múlttal számot vető nagypapává szelídül.

Buscetta már a harmadik feleségénél tartó, középkorú férfi, amikor megismerjük a maffiafőnökök palermói találkozóján. Képes érvényesíteni az akaratát, lehetne akár capo is, de a hatalom hajszolása helyett jobb szereti élvezni az életet. Csakhogy a mások kárán szerzett fényűzés visszaüt: az egyik fia drogba menekül, pont azzal pusztítja magát, amiből apja a vagyonát szerezte. Buscettát ez még nem venné rá arra, hogy kilépjen a bűnszervezetből – amit egyébként nem is tehetne meg, hiszen a Cosa Nostra nem felejt – inkább Brazíliába távozik új családjával, hogy ott építsen ki droghálózatot. Itt értesül arról, hogy Palermóban hagyott fiait kivégezte a rivális maffiacsalád. Nemsokára lecsukja és zsarolni kezdi a brazil rendőrség, Buscetta így döntéshelyzetbe kerül: követi a Cosa Nostra hagyományát, vagy új eszközökkel bosszulja meg a fiai halálát. Amikor kiszolgáltatottsága, a hatóságok vitatható zsarolási módszerei, belső vívódásai, majd a vizsgálóbíróval kialakuló barátsága már túl pozitív irányba tolná el a karaktert, a film mindig behúzza a féket, és emlékeztet rá, hogy kivel állunk szemben.

Pontosabban Bellochio azt a lélektani folyamatot ábrázolja, ahogy a maffia-rendszer előnyeit élvező Buscetta apai lelkiismerete felébred, amint hátrahagyott, ártatlan fiai meggyilkolásáról értesül, majd előbb bosszúból, aztán egyre inkább meggyőződésből vall az eldurvult, minden korábbi becsületkódexet figyelmen kívül hagyó bűnszervezet ellen. A tárgyalóteremben – ahol a filmidőnek legalább a felét töltjük – nem csak ő mond mások számára terhelő információkat, hanem számára is új dolgok derülnek ki, újraéli a múltat, szembesül fia gyilkosaival, és egyre több emlékkép tolul fel benne. Ezek szerencsére túllépnek eredeti funkciójukon, nem annyira a történetmesélés megkönnyítésére szolgálnak, mint dramaturgiai hangsúlyok elhelyezésére, amelyek egyszerre erősítik Buscetta, illetve a maffia történetszálát. Egy állatkerti emlék a ketrecében köröző tigrissel például az igazságszolgáltatás markában vergődő bűnözők metaforájaként is szolgál, szépen ellenpontozva azt az egyszerű, de rendkívül hatásos felvételt, amikor a kiemelt biztonságú börtön celláiban magányosan köröző maffiózókat látjuk egymás mellett a biztonsági kamerák képét közvetítő képernyőfalon.

A mintegy húsz évet átfogó életrajzi filmben szinte patikamérlegen kimért dramaturgiájú történetet kapunk, ami alapjában nem változtatja meg azt, amit eddig a szicíliai maffiáról gondoltunk, de rávezet a társadalmi kontextusra és hitelesen ábrázolja a bosszú és a megbánás lélektanát. Ezzel, a jó hosszú időtartammal, a pontra tett vizuális világgal és Nicola Piovani zenéjével rászolgál a maffia-eposz jelzőre. Kíváncsian várjuk, hogy a 80 éves Marco Bellochio milyen tévésorozatot rendez Aldo Moro miniszterelnök elrablásának történetéből.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.