Visszahozták a sírból

Kevin Kölsch, Dennis Widmyer: Pet Sematary / Kedvencek temetője

Örök kérdés egy-egy újabb, az ötlettelenségtől szenvedő Hollywood által szükségszerűen szállított remake megjelenésekor, hogy mennyire van szükség arra, hogy ugyanazt az általában jól ismert történetet mindössze három évtized után újra elővenni és leporolni? A rekordbevételektől duzzadó box office számai pedig nem hazudnak: ha értelme legtöbbször nincs is, piaca általában van az újrakezdéseknek és -feldolgozásoknak, ez pedig éppen elég.

A Kedvencek temetője kapcsán még csak azt az érvet sem hozhatjuk fel, hogy végre a fiatalabb generáció tagjai is megismerkedhetnek szüleik kedvenceivel, hiszen az eredeti regény története is olyan kellemetlen és lehangoló, hogy az amúgy sem túl finom lelkéről híres Stephen King is sokáig gondolkodott rajta, hogy egyáltalán kiadja-e a könyvet. Végül felesége unszolására beadta a derekát, és kiadta: és csak azért nem készült néhány éven belül filmadaptáció, mert a megjelenésekor éppen telített volt a piac King-filmekkel.

Végül 1989-ben született meg az első nagyvásznú adaptáció a Kedvencek temetőjéből, és bár akkoriban nem övezte túlzott kritikai siker (ami meglehetősen érthető, elnézve a még akkori szemmel is megmosolyogtatóan bugyuta színészi játékot és tévéfilmes hangulatot), anyagilag azonban annál nagyobb, és három éven belül (egy förtelmesen kivitelezett) folytatással is bővült a „temetőverzum”. Nos, csaknem harminc év szunyókálás után a Paramount kiásta halottaiból Dr. Louis Creed és családja történetét, s bár ez nem olyan óriási szó, de az eredeti filmnél egy mérföldekkel jobb alkotásként sikerült Kevin Kölsch és Dennis Widmyer rendezőknek újraadaptálniuk King untig ismert és klisés horrortörténetét.

Dr. Louis Creed (a meglepően visszafogottan játszó Jason Clarke) és felesége, Rachel (az Alien: Covenantből ismerős Amy Seimetz) a bostoni, nagyvárosi nyüzsgés után nyugodtabb környezetre és életre vágynak, hogy több időt tölthessenek gyerekeikkel, (a Lavoie-ikerpár Hugo és Lucas által játszott) Gage-dzsel és Ellie-vel (az ígéretesen tehetséges Jeté Laurence). Ellie cicája, Church azonban hamar áldozatául esik a házuk előtt elterülő, száguldó teherautók által használt útnak, ahogy sok más helyi kedvenc is tette az évek során. Louis szomszédjuk, az özvegy Jud (a megbízhatóan remek John Lithgow) segítségével elhantolja a macskatetemet a helyi állattemető mögé, amelyet korábban (mi egyéb, mint) az őslakosok használtak temetőként, ahonnan másnapra visszatér az élő, de meglehetősen furcsán viselkedő Church.

Az egyre véresedő események sorozata nagyjából a film feléig hűen követi a ’89-es első adaptációét, és ha ez végig így maradna, akkor egy valóban teljesen fölösleges remake-kel állnánk szemben. Szerencsére ennél bátrabbak voltak a film készítői, és egy elég méretes csavarral azok számára is izgalmassá teszik a történetet (sőt, lehet érvelni amellett is, hogy dramaturgiailag még a regény sztoriján is javítanak), akik már betéve ismerik a Kedvencek temetőjét.

Szerencsére a filmben minimális a jumpscare, nem követ minden gyanús csendet fület tépő sikítás, mindössze néhány helyen bukkan fel ez a primitív nézőijesztgető-eszköz (vélhetőleg egy kvótát azért manapság már el kell érnie ezekből minden egyes horrornak), sokkal inkább a történet által felvázolt lehetőségek, a „nagy” kérdésekre kapott válaszok azok, amelyek borzongatóak lehetnek. És bár általában véve van egy egységes nyelvezete és hangulata a Kedvencek temetőjének, érezhető, hogy a készítők a puskaporukat a film második, a nézők által nem ismert felére tartogatják, emiatt azok, akik már találkoztak ezzel a King-sztorival, a film első óráját kissé unni fogják.

A második óra ennél jóval szórakoztatóbb, a készítők remekül elszöszöltek azzal, hogy a történet eredeti fordulatait képről-képre, (több értelemben véve is) vágásról-vágásra átírják. Szerencsére nem esnek át a metaló túlvilági oldalára, és nem viszik túlzásba a kikacsintásokat, épp csak annyit kapunk, hogy az általuk kitalált új történet logikusabban építkezhessen, mint elődei, egyik szörnyű döntés szinte szükségszerűen hozza magával a másik, sokszor még szörnyűbbet. Emellett viszont végre csempésztek némi morbid humort is az amúgy ködös, lápos helyszíneihez hűen kilátástalan és kellemetlen környezetbe, ami erősen elkélt a kiskedvenc-temető háza tájára.

Egymaga ugyan nem teszi jobbá a folyamatos újrázások trendjét a rémfilmek világában, de az új Kedvencek temetője alapvetően szimpatikus igyekezettel, rendezői és színészi munkával, és felfrissített történetével határozottan a sikeresen feltámasztott filmes történetek táborát erősíti, még ha az alapvetően szépen retusált külcsín mögött olykor meg-megcsapja az orrunkat valami túlságosan jól ismert, romlott szag.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.