Zoom az adaptációra

Sághy Miklós: Az irodalomra közelítő kamera. A XX. századi magyar irodalmi művek filmes adaptációi

A filmkultúrában a közönség elé kerülő produkciók közel nyolcvan százaléka valamilyen kipróbált irodalmi, színházi, szoftveres vagy egyéb alapanyagot ültet át a vászonra, és mesél el a film specifikus formanyelvének a segítségével újból egy már ismert történetet.

Az adaptáció a márkakiterjesztés alapeseteként, szemben egy új ötlet fejlesztésével, azzal a termékelőnnyel ruházza fel a filmet, hogy a befogadó az előzetes tudásának köszönhetően ismerős jelenségként találkozik a produkcióval. Így néző és a film kapcsolatának a kiépítése könnyebbé és gazdaságossá válik. Az adaptáció azonban nemcsak piaci, de egyfajta pszichológiai szükségszerűségből is levezethető. Linda Hutcheon, a téma sokat citált szakértője azt írja, hogy „az élvezet egy része egyszerűen a variált ismétlésből adódik, ahogyan a rítus kényelme vegyül a meglepetés pikantériájával. Az adaptáció befogadása során a felismerés és az emlékezet az élvezet (és a kockázat) részét képezik; csakúgy, mint a változás.”1 Hutcheon arra a kockázatra céloz, amely az eredeti és az adaptált történet összevetéséből adódik. A 2019-es év filmelméleti, filmkritikai szakkönyvkínálatát szemlézve a magyar adaptációs szakirodalom egy újabb alapvető munkával gazdagodott. Sághy Miklós Az irodalomra közelítő kamera című könyve éppen az említett kockázatot méri fel a XX. századi magyar irodalmi művek megfilmesítéseiben. A szerző az irodalom és a mozgókép dialogicitásával már korábbi munkájában, A fény retorikájában is foglalkozott, de ott inkább az irodalom horizontján feltűnő technikai kép került az értelmezések középpontjába. Jelen kötet komparatív vizsgálatait viszont a film adaptációs eszközrendszerének és lehetőségeinek megértése irányítja.

A tanulmánykötet első nagy fejezete az irodalmi adaptációnak azokat az elméleti és gyakorlati-esztétikai kérdéseit tárgyalja, amelyek meghatározzák, hogy a laikus vagy éppen a professzionális közönség milyen tényezők figyelembevételével vagy éppen a tudattalan hatása alatt ítéli meg egy adaptáció sikerességét. Sághy elsőként azokat a hűségelvű megközelítéseket vizsgálja, amelyek előfeltevés-rendszere az adaptációkkal kapcsolatos kritikákat a leggyakrabban megalapozza, és egyben limitálja is azok nézőpontját, hiszen a hűségelv megköveteli a változatlan műtulajdonságok, jellemvonások kijelölését, amelyek nélkül nem kalkulálható objektíven és ellenőrizhetően, hogy az adaptáció milyen mértékben és milyen sikerrel transzportált át elemeket az eredeti irodalmi alkotásból. A könyv bemutatja, hogy ez az esszencialista szemlélet ugyanakkor nem határozza meg, hogy melyek azok a lényegi tulajdonságok (szerzői stílus, cselekmény, nézőpont stb.), amelyekhez a filmnek hűségesnek kell lenni. A jelzett esszencializmus leginkább abban ragadható meg, hogy ez a modell egy olyan szemlélet örököse, amely az irodalmi műveket lezárt, mozdulatlan és stabil jelentésegészként posztulálja, amelyet Roland Barthes híressé vált distinkciójában olvasható szövegként különböztet meg az értelmezésre nyitott, lezárhatatlan és éppen ezért írható szövegtípustól. Az esszencializmus lehetővé tesz egy igen kártékony értéktételezést is, azaz a film számonkérése az irodalommal szemben arról is tanúskodik, hogy ez a viszonyrendszer kifejezetten hierarchikus. „A hűségelvű teóriák – ahogy erre korábban már utaltam – az irodalmi mű primátusából, elsődlegességéből indulnak ki, s az (intermediális) összehasonlítás alapjává a szöveget teszik. A »hűtlenség«, az »elhajlás«, az »elvétés« aktusai a filmeket és nem az irodalmi műveket jellemzik; a változtatás, »torzulás« mértéke ugyanakkor az utóbbiak fontos sajátosságaihoz, értékeihez képest kerül meghatározásra.” (20-21. o.)

A hűségelv kritikai vizsgálatában Sághy Miklós külön fejezetet szentel a kontextus kérdésének, azaz arra hívja fel a figyelmet, hogy fontos szempont lehet az elemzés során, hogy milyen filmtörténeti, társadalmi és egyéb körülmények között születik meg a mű, azaz tévedés lenne individuális kulturális szövegek vizsgálatára korlátozni az adaptációs értelmezést. A szerző a könyv elméleti részében elsősorban a hűségelvvel kapcsolatos állítások falszifikációját végzi el, a diskurzus elemzése közben azonban nem állít fel a régiek helyett újabb normatív elveket az adaptációs eljárások értékelésével kapcsolatban, ugyanakkor nyilvánvalóan kibontatkozik egy olyan modell ajánlása a kritika alá vett elméletek cáfolatából, amely az irodalom és film egyenértékű párbeszédén és dialogicitásán nyugszik. Az előíró módszertani fejtegetések hiányának valódi oka az a könyvben részletesen kifejtett álláspont, miszerint az adaptációs eljárásoknak nincs, pontosabban fogalmazva nem lehet elmélete abból kifolyólag, hogy nem állítható fel egységes, szisztematikus elméleti keret a heterogén módszertannak köszönhetően. A kultuszkutatás, műfajelmélet, ideológiakritika, narratológia, stúdió- és intézménytörténet vagy éppen a feminizmus meglátásai egyaránt hasznosulhatnak az adaptációs kutatásokban.

Erről a kritikai sokszínűségről tanúskodnak az elméleti megalapozó fejezetek után következő elemzések is, amelyek voltaképpen nem válnak el szorosan az elméleti felvezetéstől, hiszen az ott boncolgatott problémákhoz kapcsolnak gyakorlati példákat.

A kontextus figyelembevételére például nemcsak elméletben figyelmeztet a szerző, de jól argumentált elemzés mutatja be, hogy egy szöveg filmes adaptációjának, értelmezésének miként válhat irányító kódjává a szerzői kultusz. Sághy Dömölky János 1987-ben forgatott Hajnali háztetők című filmjét elemzi, amely Ottlik Géza azonos című szövegét adaptálja vászonra. A tanulmányból részletesen kiderül, hogy Dömölky a nyolcvanas években zeniten lévő Ottlik-kultusz elvárásainak megfelelve adaptálta a regényt, és teljes értékűen csak így érthető meg a film korabeli fogadtatása, valamint a film és a regény eltérései. Sághy munkamódszere láthatólag az, hogy a filmes adaptációban kulcsszerepet játszó transzformátort azonosítja. Ilyen transzformátorként működik a pszichoanalízis Szász János Witman fiúk című filmje esetében, amely Csáth Géza Anyagyilkosság és A kis Emma című írásait emeli be a mozgókép világába. A kötet szerzője Csáth szövegvilágának szikár, visszafogott hangnemét és az ebből fakadó implicit mélylélektani vonatkozásait állítja szembe Szász filmjének kifejezetten pszichologizáló és klinikai érdeklődésű filmjével, amelynek a motívumrendszere és cselekménye voltaképpen olvasható az eredeti szövegek kiterjesztett és tovább gondolt analitikus kommentárjaként, ami azt a könyvben többször előkerülő gondolatot erősíti meg, hogy az adaptáció a maga nemében mindig értelmezés és újraolvasás. Újraolvasás, ami természetesen lehet sikertelen is. Koltai Lajos rendezésének elemzése Kertész Imre Sorstalanság című regényéből ehhez szolgáltat esettanulmányt, és többek között narratológiai eredetű választ ad arra, amit sokan a filmpremier után úgy fogalmaztak meg, hogy a film giccsé változtatja a Nobel-díjas alkotás szellemiségét: „A Sorstalanság című film tehát tovább viszi azt, amit a forgatókönyv elkezdett, vagyis megszünteti az elbeszélés és az elbeszélt idő regénybeli (látszólagos) egymásba olvasztottságát, és helyette a visszaemlékezés ítéletalkotó perspektívájából láttatja az ábrázolt múlt eseményeit.” (167. o.)

Az eddig említetteken túl, olyan filmek kerülnek még be a kötetbe, mint Szomjas György Diákszerelem című mozija, Huszárik Zoltán Szindbád-rendezése vagy a kortárs filmkultúrához közelítve Pálfi György Taxidermiája, amely Parti Nagy Lajos-novellákból építi fel korporális vízióját a magyarság huszadik századi történelméről.

Sajnálatos módon a magyar irodalomelméleti és filmelméleti szakkönyvkiadás sajátosságává vált az elmúlt másfél évtizedben, hogy szinte kizárólagosan az akadémiai közönség figyelmére tartott igényt. A munkák retorikai és terminológiai összetettsége kizárta a szélesebb olvasóközönséget. Az irodalomra közelítő kamera nemcsak a vizsgált korpusz ismertsége és középiskolás érintettsége miatt, de olvasóbarát és diákbarát nyelvezetével is felvállalja az ismeretterjesztés kissé elhanyagolt, de nagyon fontos feladatát az adaptációkutatás területén. Így nemcsak magyar filmkultúrához kapcsolódó kutatások, de az irodalmi órák vagy egyetemi stúdiumok egyaránt hasznos segédlete is lehet ez a munka.

 

Sághy Miklós: Az irodalomra közelítő kamera. A XX. századi magyar irodalmi művek filmes adaptációi. Kalligram Kiadó, 2019.


Jegyzet:

1 Hutcheon, Linda: Elmélkedés az adaptációról: Mit? Ki? Miért? Hogyan? Hol? Mikor? In Kalligram, 2014/december. URL: http://www.kalligramoz.eu/Kalligram/Archivum/2014/XXIII.-evf.-2014.-december/Elmelkedes-az-adaptaciorol-Mit-Ki-Miert-Hogyan-Hol-Mikor

 

 



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.