Zseni, mélység nélkül

Salvador Simó: Buñuel en el laberinto de las tortugas / Buñuel a teknősök labirintusában

Az animált életrajzi- és/vagy dokumentumfilmek egy viszonylag szűk rétegterületét képezik az animáció műfajának, bár korántsem olyan ritkák, mint gondolnánk: csak az idei, 32 tételes Oscar-shortlisten három ilyen zsánerű alkotás is található. Ezek közül a 17. budapesti Anilogue animációs maraton egészestés versenyprogramjában műsorra tűzött Buñuel a teknősök labirintusában a megosztó spanyol rendezőóriásnak, Luis Buñuelnek állít emléket.

A katalán animátor-rendező Salvador Simó első önálló nagyjátékfilmje Buñuel alkotási folyamatát követi nyomon, ahogy a második (egyúttal első önálló) filmjének bukását követő kilátástalanságban szinte mesébe illő szerencsés véletlenek folytán megfogan és szárba szökken harmadik filmje, a Föld, kenyér nélkül (Las Hurdes: Tierra Sin Pan) ötlete Spanyolország hírhedt, egészen a legújabb időkig földrajzi-kulturális izolációban és mélyszegénységben élő hurdano közösségéről. Simó filmjéhez a két bemutató, a Buñuel párizsi kegyvesztettségét kiváltó Aranykor (L’Âge d’Or) és a hazájában betiltott Föld, kenyér nélkül premierje nyújt keretet, a mozi sötétjében a nézők reakcióit voyeurként fürkésző rendező alakjával.

A teknősök labirintusa épp annyira dokumentumfilm, mint amennyire a témáját képező Buñuel-film: igazából egyik sem az. Buñuel animált alteregóján keresztül egy, a mindennapokban végtelenül excentrikus és öntörvényű, munkatempójában kíméletlenül szigorú, módszereiben pedig minden létező társadalmi és filmes konvencióra fittyet hányó művész képe rajzolódik ki, akit harmincas férfiként is halott apja ridegsége és folyamatos megfelelési vágy kísért. A filmből azonban hiányzik a valódi dráma és életrajziság, így a karakternek nincs mélysége, a felvázolt konfliktusok pedig hiteltelenné válnak. Simó filmje többé-kevésbé történelmileg hitelesen rekonstruálja a Föld, kenyér nélkül forgatásának körülményeit, mégis alig nyújt többet annál, mintha a Wikipédián olvasnánk utána. A forgatókönyv egyik fókuszpontja látszólag Buñuel és producere, Ramón Acín barátsága és csapatmunkája, de sajnos mindkettejük alakja az animációhoz hasonlóan plakátszerű és kétdimenziós marad, és Acínról jóval többet tudunk meg a film végén felvillantott pár mondatos feliratból, mint a teljes film alatt. Ráadásul a rendezőnek nem igazán sikerült meghatároznia a film műfaját sem: a vélhetően a Föld, kenyér nélkülből kölcsönzött drámai képsorok ellensúlyozására sok helyen humornak szánt jelenetekbe botlunk, de ezek oly gyermetegek és semmitmondók, hogy inkább ártanak, mint használnak a filmnek.

A produkció erejét a színes, modern 2D-animáció és a Buñuel 1933-as filmjéből bevágott eredeti, fekete-fehér képkockák kontrasztja adja. Utóbbiak pedig némaságukban is igen megrázóak és gyomorforgatóak (Buñuel utólag narrálta filmjét), a tehetetlen emberi nyomor részben mesterségesen dramatizált (etnofikciós) ábrázolása mellett a művészet oltárán feláldozott állatok nagyon is valóságos szenvedését bemutatva. Mindamellett az itt és most animációs technikája nyújtotta végtelen lehetőségek fájdalmasan kiaknázatlanok maradnak. A film vizuális világából hiányzik mindenféle egyediség, a karakterek darabosak és kifejezéstelenek, tökéletesen szembe menve a forgatókönyv alapjául szolgáló Fermin Solís-képregény expresszív stílusával. A film néhány látomás- és álomjelenettel is tiszteleg a szürrealista zseni előtt, felvillantva gyermekkori emlékei mellett a művészetét meghatározó markáns témákat is, és talán ezek a leglátványosabb epizódok a 77 perc alatt, de sajnos ezek is keserű hiányérzetet hagynak maguk után, mind az ötletek, mind a megvalósítás terén. Pedig a művészeti vezetőként most debütáló képregényrajzoló-illusztrátor José Luis Ágreda világhálón fellelhető munkái között ennél gyakorlatilag csak eredetibb kivitelezéseket találunk, ráadásul ugyebár a rendező is animátorként kezdte a pályafutását.

De hogy valami jót is mondjak: kiemelkedő ugyanakkor a képsorokat kísérő, hol bizalmaskodóan mediterrán, hol baljósan éteri muzsika, amelyet a fiatal spanyol komponista, Arturo Cardelús jegyez, és amely azóta is megállíthatatlanul a fülemben loopol. (Érdekesség, hogy a zeneszerző előző munkája szintén egy animációs filmhez, a több mint 40 milliós Youtube-megtekintésnél járó In a Heartbeat című bájos rövidfilmhez készült.) Összességében a film, bár rendkívül izgalmas témába nyúl, és mindenképp érdekes kultúrtörténeti információkkal gazdagít, sajnos nem tölti be azt a szerepet, hogy méltó hommage-t állítson választott tárgyának, illetve közelebb hozza a mai nézőkhöz Buñuel karakterét, amiért mindenekelőtt a drámai feszültségeket nélkülöző forgatókönyv, valamint a steril képi megformálás kárhoztatható.

Végezetül úgy hírlik, Simó legújabb kockázatos vállalkozása ismét egy ikonikus művészt vesz majd mikroszkóp alá az alkotás pillanatában: alanya ezúttal a mágikus-realizmus alapítómestere, Gabriel García Márquez és az irányzat origójának is tekinthető leghíresebb regénye, a Száz év magány lesz, Óscar Pantoja képregényének mozgóképesítésén keresztül. Habár a készülő filmről szinte még semmit sem lehet tudni, máris kíváncsian várom, és nagyon remélem, hogy a Buñuel hibáiból tanulva a Gabo – Memoirs of a Magic Life munkacímű produkcióba több lelket sikerül majd lehelnie a rendezőnek.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.