Az Amerikai éjszaka az egyik legszebb szerelmi vallomás a filmkészítéshez – még úgy is, hogy François Truffaut filmbéli forgatásán ami elromolhat, az el is romlik.
A Gigi példája bizonyítja, hogy lehet kurtizánokról filmet készíteni anélkül, hogy kiejtenénk a szánkon ez a szót, csak nem érdemes. Az Oscar-díj szavazói pedig régebben sem voltak tévedhetetlenek.
Vannak filmek, amik nem hazudnak, nem akarják magukat többnek kiadni, mint amik, és ezt már a csodásan semmitmondó címükkel is közlik. Az 1991-ben legjobb külföldi filmnek járó amerikai filmakadémiai díjat olasz földre szállító Mediterraneo pedig pontosan ilyen: egy hangulatos, tág, nemzetközi közönség által könnyen felismerhető valamit idéz meg a semmi igazán konkrét dolgot nem jelölő szó hangzása, és pontosan ennyire hangulatos, tág és könnyen befogadható a cím mögé „bújt” film is.
Botrány a legjobb populáris film díjának ötlete miatt, botrány a kiszemelt műsorvezető körül, botrány a lerövidítetten előadható betétdalok miatt és botrány amiatt, hogy néhány kategóriát száműzni akartak az élő show-ból, miközben a díjátadó ceremónia nézettsége egyre esik. Ilyen előzményekkel kikövezett úton érkezik vasárnap éjszaka a 91. Oscar-gála.
Az Életünk legszebb évei a sikeres produkciókat halmozó William Wyler legszemélyesebb és egyik legfontosabb filmje, amely megérdemelten tarolt az 1947-ben szervezett 19. Oscar-gálán.
Az 1965 április 4-én tartott 37. Oscar-gálán első pillantásra valami egész furcsa történt: Sophia Loren vetkőzős jelenete elvitte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó szobrocskát az azóta klasszikussá érett A homok asszonya és a Cherbourgi esernyők elől. Pedig csak a papírforma érvényesült.
Jack csak látszólag a Titanic főszereplője. A hajó útja Rose személyiségfejlődésének útja, melynek során új emberré válik és kibújik a rázárt társadalmi ketrecből.
A Merénylet 30 évvel a díjazás után aktuálisabb, mint egykoron volt, de ez még nem menti meg attól, hogy az Oscar-díjak történetének egyik leggyengébb darabja legyen.
Sok rosszat el lehet mondani Gustaf Gründgrensről, de az biztos, hogy nem sok színpadi alakítás ihletett sikeres regényt és Oscar-díjas filmet is – ha mégoly áttételesen is. Kora egyik leghíresebb Mephistóját játszotta a náciknak; sógora, Klaus Mann az ő életéből ihletődve írta meg a maga Mephistóját, Szabó István sokrétegű filmjében pedig beteljesedik Mephisto alakjának és alakítójának sorsa: a nézők szeme előtt történik meg metamorfózisa a játszott alakká.
Be kell valljam, sosem értettem, hogy a filmtörténet miért tartja Bernardo Bertoluccit öntörvényű alkotóként számon, akinek életműve (az Utolsó tangó Párizsban kivételével) sokkal inkább egy korrekt szakemberé, semmint egy lázadóé. Ez persze távolról sem jelenti azt, hogy az olasz direktor ne lenne nagyszerű alkotó. Sőt, Bertolucci minden tekintetében grandiózus Az utolsó császára kiváló példa arra, hogy harminc év alatt mennyit szegényedett az az élmény, amit ma mozi alatt értünk. Illetve azt is nagyon jól megmutatja, hogy az Amerikai Filmakadémia ízlésében ez idő alatt gyakorlatilag semmilyen fejlődés nem ment végbe.
