Egy forradalmi életmű, a VÉGE felirat felől nézve – Dušan Makavejev-portré

Borzasztó leírni, nem a cinizmus mozgatja az ujjakat a laptopon: Dušan Makavejevnek meg kellett halnia, hogy eszünkbe jusson, hogy élt. Hogy felidéződjenek bennünk filmjeinek címei, képsorai, hangulati, szemléleti sajátosságai, és a fejünkhöz kapjunk: hát persze, ő volt a jugoszláv új hullám, a végül „feketének” minősített novi film vezéralakja, a modernista európai filmművészet egyik legjelentősebb egyénisége. Egykori kedvencünk, bálványunk.

Esernyők és szélmalmok – Michel Legrand-portré

Kevés olyan zeneszerző akad, aki egyszerre képes drámailag sikeres aláfestést és igazi fülbemászó slágereket írni – főleg, ha ugyanazon a filmen belül kell elérni ezt a hatást. Az idén januárban elhunyt Michel Legrand mind Franciaországban, mind Hollywoodban tevékenyen kivette a részét a munkából, karrierje minden évtizedében nyerve egy Oscart. Míg az aláfestések díjakat nyertek, a dalok jazzsztenderdekké váltak.

Szex, borzongás és rocksztárok – Nicolas Roeg-portré (1928–2018)

Az operatőr a vérét adta az egyik jelenetért, a tériszonyos Donald Sutherland pedig vállalta azt, amit a kaszkadőr sem mert, sőt fiát is Roegnek keresztelte. Hosszú élete és pályafutása alatt alig egy maréknyi említésre méltó, azóta kultstátuszt kiérdemelt filmet készített. Pszichedelikus látomásaival, az idősíkok folyamatos váltogatásával, a főszereplő rockbálványokkal és tabudöntögető szexjeleneteivel Nicolas Roeg kitörölhetetlenül beírta magát a brit filmtörténet legnagyobbjai közé.

Állócsillag – az „örök Anikó” – Széles Anna-portré

Amikor a sztárt még filmcsillagnak hívták, és a marosvásárhelyi színészképzőt Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolának, járt oda egy lány... Karcsú, szőke, mosolygós, a szeme kék, mint a tiszta égbolt, s az egész jelenség olyan meseszép, mint egy megelevenedett Tündér Ilona. Ő lett a mi állócsillagunk. Széles Anna.

A zenemindenség elmélete – Jóhann Jóhannsson-portré

Alig tíz éves nemzetközi filmzenei karrierje során az izlandi születésű Jóhann Jóhansson gyorsan aláhulló, mégis ragyogó üstökösként jelent meg a műfaj egén. Karrierje során kétszer jelölték Oscar-díjra A mindenség elmélete, valamint a Sicario – A bérgyilkos zenéje miatt, a 2010-es évek végén azonban egy sorozatos mélyrepülés, illetve több nagyszabású projekt párhuzamos elvesztése közvetetten a halálához vezetett.

Don Juan, a dán királyfi – Cserhalmi György aránytalan portréja

Cserhalmi örök nyughatatlanként jelent meg a ’70-es évek elején a színpadon és a filmvásznon. Hamlet, Don Juan és Coriolanus szerepében ünnepelte a kritika. A ’80-as években Jancsó, Bódy, Lugossy, András és Tarr „állandó” színésze, majd szinte alkotótársa lett. A rendszerváltás generációjának is meghatározó alakja maradt. Színházcsináló, aki idén, halkan ünnepelte hetvenedik születésnapját.

Egy pimasz megasztár Japánból – Kitano Takesi-portré

Errefelé, Európában többnyire sűrűn bólogatnak a konesszőrök, ha Kitano Takesi nevét hallják. És már mondják is: persze, ő a Tűzvirágok rendezője, kapott is érte egy Arany Oroszlánt 1997-ben. De kapott egy Ezüst Oroszlánt is 2003-ban, A szamuráj című filmjéért. És Cannes-ban is jól áll a szénája, bizony, kétszer is jelölték Arany Pálmára: 1999-ben a Kikudzsiró nyaráért, 2010-ben pedig az Emésztő haragért. Kiváló filmrendező! Kuroszava mester lelke valószínűleg beleköltözött 1998-ban.

Aki tudta, mit rejt Bőrpofa maszkja – Tobe Hooper-portré

Slapstick-komédiával kezdte, allegorikus töltetű hippifilmmel folytatta, ám végül egy emberi bőrből készült maszkot viselő texasi torzszülött vadul berregő láncfűrésze karcolta rá a tavaly elhunyt Tobe Hooper nevét a filmtörténelem halhatatlan nevű rendezőinek tablójára. Bár a karrierjét beindító, 1974-es A texasi láncfűrészes mészárlás zsenialitására sosem sikerült rálicitálnia, ráadásul életműve is igencsak vegyes minőségű filmekből tevődik össze, kétségtelen, hogy máig ő az egyik legmeghatározóbb horrorfilmes ikon.