Peter Greenaway metamozija

Peter Greenaway az a brit rendező, aki sajátos módon összekapcsolja a 60-as, 70-es évek posztstrukturalizmusát az aktuális trendekkel. Filmjei igen változatos témaköröket ragadnak meg (foglalkozik a festői/filmes képi ábrázolással, építészettel, az emberi test természetével, történelemmel, teológiával és ezen belül a keresztény erkölccsel), mégis erős gondolati és formai szálakkal kapcsolódnak egymáshoz.

„Az élet nehéz, de az embernek mindent át kell élnie. Még a saját halálát is” – Csép Sándor-portré

Csép Sándor a romániai magyar televíziózás egyik „atyja” volt, aki Bodor Pál mellett kezdte a tévés szakmát. Mindig is újságíró szeretett volna lenni, bár papfiúként  teológiát is tanult, majd filozófiát végzett. Nagyratörő, művelt, tájékozott volt, elveihez mindig hűen ragaszkodott, felelősségteljes és céltudatos volt. Mindezek  mellett azonban értelmes és érzelmes volt egyaránt. Ezen tulajdonságai a terepen is megmutatkoztak, megtalálta a hangot a tudóssal, színésszel, íróval éppúgy, mint a piaci kofával, vásárlóval, parasztemberrel. Munkásságával egyértelműen beírta nevét az erdélyi és az egyetemes magyar kultúra történetébe.

A szőkék is szendén kezdték – A 75 éves Halász Judit portréja

Lehet, hogy kiment egy ideje a szendeség a divatból? Halász Judithoz hasonló jelenséggel ugyanis nem igazán találkozik mostanság a néző sem filmen, sem más médiumban. E típus egykori képviselői közé sorolhatjuk még talán Pogány Juditot vagy az erdélyi Széles Annát. Ám mintha az ő fiatalkorukkal együtt ez a nőtípus is eltűnt volna a filmvászonról, ha szabad egyáltalán napjainkban ilyet mondani.

A népi… – Kósa Ferenc tízezer napja

Távol van a magyar film virágkorának számító ’60-as évek, hiszen egyik legifjabb alkotója, Kósa Ferenc is élete nyolcadik évtizedéhez érkezett. Társszerzőivel, Csoóri Sándorral és Sára Sándorral két évtizeden át forgatott történelmi parabolái ugyan részét képezik a filmművészeti kánonnak, de az életmű szintézise még mindig nem találta meg a Jancsó-Hernádi pároshoz hasonlóan az őt megillető helyet.

Szálkamentes karrier – Harrison Ford portréja

Harrison Ford munkássága ékes példája annak, hogy néha fontos lehet megkülönböztetnünk a színész és a filmsztár fogalmát. Szerencsés esetben ez a két fogalomkör persze mutat némi metszetet. De le kell szögeznünk, hogy ha végignézünk az idén hetvenötödik életévét ünneplő Harrison Ford pályafutásán, ez a metszet elég szűkre sikeredett.

Lencse a periférián – Szomjas György-portré

Ha Szomjas György neve kerül említésre a magyar film iránt kicsit is elkötelezett fórumokon, két dolog azon nyomban felidéződik a beszélgetőkben. Az egyik: a műfajteremtő erővel bíró eastern kategória vászonra hívása; a másik: a szociografikus árnyaltságú, ámbátor humorral bíró témák egyéni képi szűrőn átszitázott ábrázolásai.

Akit Bud Spencernek hívtak

Alig több, mint egy éve, hogy Carlo Pedersoli, ismertebb nevén Bud Spencer távozott az élők sorából. Érdekes módon egy év elteltével hiánya szinte egyáltalán nem érezhető, hiszen alig van nap, hogy a televíziós csatornák valamelyikén ne cammogna szembe velünk unottságában ismerős alakja. Nem beszélvén arról, hogy különféle internetes gift-shopok, graffitisek, zenével, főző- és hasonmásversenyekkel felturbózott emlékfesztiválok igyekeznek jelentőségét életben tartani.

A sötét utcák angyala – Alain Delon-portré

Nem hiszem, hogy letagadhatnánk: Alain Delon a filmtörténet egyik leghíresebb és legszebb arca. A 20. század második felét átfogó, 60 évnyi karrierje során – ami azt jelenti, hogy Delon állandó jelenlét volt a hetedik művészet történetének mintegy felében – egy újfajta férfiideált testesített meg, hatott a színművészetre, a divatra és a youth culture-re is.

Az utolsó angol gentleman – Roger Moore portréja

Senki nem tett annyit annak érdekében, hogy legyen valami elképzelésünk arról, milyen is egy igazi angol gentleman, mint a nemrég elhalálozott Sir Roger Moore. Nem csak  Magyarország, illetve az anno kerítéssel elzárt szocialista tömb lakóit világosította fel erről, hanem megjelenésével, viselkedésével és az ehhez szorosan tartozó angolos humorával még honfitársainak is például szolgált. 89 éves volt, és vele együtt a brit birodalom utolsó szimbolikus letéteményesét kísérhetjük utolsó útjára. (A Moore-t példaképének tekintő Michael Caine ugyanis eredetileg egy cockney – az Alfie-ban pont ezzel futott be 1966-ban.)

Az önazonosság fiktív voltáról – Portré David Lynchről

A kortárs amerikai film egyik olyan alkotójáról lesz szó a továbbiakban, aki elegánsan beleőszült látomásaiba, amelyek viszont mit sem veszítettek intenzitásukból és erejükből az alkotói pálya bő ötven éve alatt. A látomás szó, minden ezoterikus és anyagfeletti asszociációjával egyetemben, akárhányadik racionális újranézés kapcsán felmerül David Lynch alkotásai esetén: sem a történetek, sem a karakterek, sőt a használt művészi konvenciórendszerek sem bizonyulnak elégségesnek ahhoz, hogy megkössék és keretbe kényszerítsék a látottakat.