A látszat, ha hátulról – Tarr Béla-olvasat 2.

Ugyan Tarr Béla konzekvensen tagadja műveinek korszakolását, fekete filmjei – még ha az előző munkáiból táplálkoznak is – mindenképpen különálló egységet alkotnak, amelyek középpontja és esszenciája a Sátántangó című hétórás mozi. Ám kérdéses, hogy további alkotásaiban mennyire lépett ki saját főművének árnyékából és mennyit tett hozzá az örök körforgás kétélű világához?

A film nem olyan, mint a párizsi – Magyar nap a 10. TIFF-en

Kínosan feszengek minden egyes TIFF magyar napos sajtótájékoztatóján. A fesztivál szervezői már az első kiadások óta profi módon dolgoznak – idén sincs ez másként –, viszont ezt a helyzetet valamiért sokkal nehezebben kezelik, mint például egy Todd Solondz- vagy Lukas Moodysson-találkozót.

A vég – Tarr Béla: A torinói ló

Sötétség borítja be Tarr Béla utolsó(nak mondott) mozijának szereplőit. De vajon tényleg olyasféle homály ez, amilyen Nietzsche tudatára borult, miután a kínzástól megvédte a címszereplő lovat? A módszeresen kihunyó fények opusa, A torinói ló sokban hasonlít a Sátántangó utolsó fél órájának önmagába zárkózó és mindent beborító, harangkongatott feketeségéhez. De vajon továbblép-e ebből, vagy megmarad az életmű jellegzetességeit összefoglaló zárófilmnek?