Valószínűleg minden Holy Motors-rajongó szíve nagyot-közepeset dobbant izgalmában, amikor meghallotta, hogy Leos Carax – a kortárs francia film egyik legizgalmasabb figurája – musicalt készít, de ha valaki a szóban forgó film pimaszságát, zizegő kreativitását és titokzatosságát keresi az Annette-ben is, sajnos csalódni fog.
Valószínűleg ez lehetett a mottója J.J. Abramséknak a mindent lezáró finálé elkészítésekor, a Skywalker kora ugyanis annyira gátlástalan nosztalgiacunami, hogy szinte már csak azt várja az ember, mikor tolja be Obi-Wan Kenobi a Cantina Songra egy babakocsiban Baby Yodát.
A tintahal és a bálna rendezője elkészítette eddigi talán legérzelmesebb filmjét, ami egyszerre szentimentálisan és kegyetlenül őszintén boncolgatja a párkapcsolatok széthullásának folyamatait.
Parádés szereposztású, szórakoztató, de néhol elcsépelt és unalmas zombimozi az amerikai függetlenfilm ikonikus rendezőjétől.
Spike Lee és Denzel Washington fia veszettül szórakoztató, de mégis kőkemény beépülős thrillert forgattott a Ku Klux Klánról, amelyben még a legismertebb Griffith-film is új megvilágításba kerül.
A néhány éve visszavonulással fenyegetőző Steven Soderbergh összehozta az idei nyár egyik, ha nem a legjobb kis filmjét. A Logan Lucky okosan és felhőtlenül szórakoztat, Soderbergh pedig biztos kézzel vezet végig a ravasz suttyók rablósztoriján.
Hihetünk-e még abban, hogy Bergman, Tarkovszkij és még egy sor klasszikus után lehet újat mondani Isten csendjéről, kínzó némaságáról – más nézőpontból nézve az ember metafizikai magányáról? Előrebocsátom, hogy Scorsesének sem sikerült ez legújabb filmjében. Mégis, amiért a Némaságot érdemes megnézni (sőt talán újranézni), az főleg stílusában, elegánsan újracsomagolt, visszafogott üzenetében rejlik.
Jim Jarmusch könnyed, üdítően vicces ujjgyakorlatában a költészet az élet sója. Az összetevő, amelynek hiányában a szerelmes odaadással készített cheddaros-kelbimbós pite is nehezebben csúszik.
