A cseresznye vadiúj ízében az észszerűség nem tényező, de szerencsére az utóbbi évek egyik legőrültebb sorozata többé tud válni egy öncélúan szürreális egotripnél.
Az eddig elsősorban színésznőként tevékenykedő Rebeca Hall (Vicky Cristina Barcelona, Az ajándék / The Gift, Éjszaka a házban / The Night House) ezúttal rendezőként és íróként jegyez filmet. A Sundance fesztiválon bemutatott, majd a Netflixre kerülő A látszat ára egy érzékeny, okos társadalmi dráma, és hibái ellenére egy erős debüt.
Jankovics Marcell Toldiját jó felnőttként nézni: az összesen több mint kétórás animációs sorozat hatására újraértékelődik és felfrissül az egykor iskolai kötelezőként olvasott, vizsgahelyzetek kedvéért agyonrágott elbeszélő költemény, ráadásul az animáció eszközeinek köszönhetően szinte tapinthatóvá válik Arany zsenialitása, sziporkázó humora.
Nem volt könnyű dolga azon alkotóknak, akik az elmúlt évtizedek során belevágtak az egyik legsikeresebb tudományos-fantasztikus regénysorozat, a Dűne mozgóképpé adaptálásába. Az első kötet 1965-ös bemutatása után számos díjat hozott írójának, Frank Herbertnek, ezért viszonylag hamar (alig egy évtizeden belül) jelentkezett is rá az igény Hollywood részéről, hogy film formájában is látható legyen a történet. A legutóbbi próbálkozás Herbert megfilmesíthetetlennek tartott regényének adaptálására most fut a mozikban, ennek apropóján pedig megnézzük, kik és hogyan próbálkoztak Denis Villeneuve előtt erre a gigászi feladatra.
A hiányok filmje Enyedi Ildikó grandiózus Füst Milán-adaptációja. A férfiból a bizalom, a nőből az elköteleződés iránti igény, a moziból pedig a nüanszok hiányoznak.
A Szabó Győző önéletrajzi vallomása alapján készült Toxikoma először annyira jó, aztán pedig annyira rossz, hogy nem hittünk a szemünknek.
A nagy számok törvényéből is következik, hogy az eddig sikert sikerre halmozó Taylor Sheridannek egyszer el kell veszítenie a mojóját. Nyerő szériáját ráadásul egy olyan, a nevéhez minden tekintetben méltatlan tucatthriller akasztja meg, mely már-már jellegtelenebb, mint a légkondicionált multiplexek egynyári hamburgerfilmjei.
Philippe Falardeau (Monsieur Lazhar) tavalyi berlini nyitófilmje egy irodalmi közegbe ágyazott coming-of-age-történet nem kevés Az ördög Pradát visel-behatással, de sajnos sem az irodalmi minőséget, sem a saját útját megtaláló szereplő témáját nem sikerül hatásosan tálalnia.
A 2018-as év nagy bestselleréből, a Nő az ablakban-ból készült filmadaptációról teljes joggal elmondható, hogy nyomokban Hitchcockot tartalmaz. Kár, hogy ez a thriller nagymestere előtti főhajtás mindössze annyiban merül ki, hogy a film szerepeltet egy részletet az Elbűvölvéből.
A legújabb Tom Clancy-adaptáció középszerűségénél már csak annak kétséges morális üzenete, és az ehhez társuló pátoszos tálalás kínosabb.
