A Netflix tavaly év végi legnagyobbnak szánt dobása a nyolcrészes Vaják (The Witcher), egy olyan adaptáció, amit lehet nézni teljesen szűzen is, de a könyvek és a játékok ismeretében is. Megpróbáltuk egy teljesen rendhagyó, kétszerzős írásban kibékíteni a két szempontot. Íme, egy kívülről belecsöppent és egy, a könyveket meg a játékokat is ismerő szerzőnk véleménye, fej fej mellett:
A filmkultúrában a közönség elé kerülő produkciók közel nyolcvan százaléka valamilyen kipróbált irodalmi, színházi, szoftveres vagy egyéb alapanyagot ültet át a vászonra, és mesél el a film specifikus formanyelvének a segítségével újból egy már ismert történetet.
Donna Tartt bestsellerének sikerén aligha szárnyal majd túl John Crowley adaptációja, amely műgonddal összerakott darab, de nem felejthetetlen.
Egy hagyományos horror, ahol egyetlen szereplő sincs teljes biztonságban és helyenként olyan rémségekkel találkozunk, amelyeket hirtelen nem is tudunk hova helyezni vizuálisan… szerencsére.
Újabb cukormázas kutyasiratás, ahol a biztosan szomorú végű ebélet mellé egy agydaganatos feleséget is kap a főszereplő, így mindenki kétszer sírhat. Minimum.
Fábri Zoltán őszikéinek egyik lesikerültebb ciklusa a szabolcsi szegényparaszti Fábián család nemzedékeiről mesélő filmkettőse. Az apa első világháború utáni tragédiája (Fábián Bálint találkozása Istennel, 1981), s a fiú második világégés alatti rezignált vendégmunkás-története közül utóbbit forgatta le előbb a direktor. A Magyarok gyártásra beadott egyoldalas szinopszisa szerint a film szereplői „alacsony tudatszintű emberek, de természetes ösztöneik, ősi igazságérzetük… állásfoglalásra készteti őket, a döntő helyzetekben az áldozatok mellé állnak.”
Barry Jenkinst a Holdfény után sem csábította el a siker vagy Hollywood, de az Oscart érő remeklést sem sikerült megismételnie.
Gandalf halála nélkül nem lenne Trónok harca sem, és mi is szegényebbek lennénk egy olyan sorozattal, amely sokak számára csak egy véres-sárkányos szappanopera, másoknak viszont a sorozatok nonpluszultrája, és amely végigjárta rögös útját a tündökléstől a bukásig.
Tűkön ülve vártuk az orosz-ukrán posztapokaliptikus Metro-sorozat harmadik (és valószínűleg nem utolsó) epizódját, hiszen láthatóan teljesen új irányba próbálták terelni a történetet: végleg elhagyjuk a moszkvai földalattit, hogy megleljük az új, sugárfertőzött Kánaánt.
Az orosz Andrej Tarkovszkij 1979-es filmje, a Sztalker a filmtörténet egyik sokat emlegetett alkotása, a mindenkori filmes kánon egyik alapfilmje, képi világát kritikusok és filmlexikon-szerkesztők egyaránt magasztalták, magasztalják. A negyven éve bemutatott mű egy cannes-i díjat hozott a rendezőnek (a 33. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon az Ökumenikus zsűri díját).
