Tűkön ülve vártuk az orosz-ukrán posztapokaliptikus Metro-sorozat harmadik (és valószínűleg nem utolsó) epizódját, hiszen láthatóan teljesen új irányba próbálták terelni a történetet: végleg elhagyjuk a moszkvai földalattit, hogy megleljük az új, sugárfertőzött Kánaánt.
Az orosz Andrej Tarkovszkij 1979-es filmje, a Sztalker a filmtörténet egyik sokat emlegetett alkotása, a mindenkori filmes kánon egyik alapfilmje, képi világát kritikusok és filmlexikon-szerkesztők egyaránt magasztalták, magasztalják. A negyven éve bemutatott mű egy cannes-i díjat hozott a rendezőnek (a 33. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon az Ökumenikus zsűri díját).
Az a bajom a filmes adaptációkkal, hogy általában rosszabbak, mint a könyv. Jó, megvárom, míg kimennek a felháborodottak, uram, itt felejtette a záptojását és a rohadt paradicsomát.
Papillonnak megint sikerült megszöknie a börtönből, de a Papillon mégsem mer elszökni a sematikus történetmesélési formáktól és inkább a biztonsági játékot választja.
Politikai parabola és érzelmes melodráma is szeretne lenni, azonban hiába markol nagyot, keveset fog a Tranzit.
A Ragadozó városok jól összerakott, látványos mashupja olyan filmeknek, amelyeket ismerünk anélkül is, hogy láttunk volna őket. S bár dramaturgiai gyengeségei ellenére szórakoztató – akárcsak egy jó Disney-rajzfilm –, a filmtörténetbe, de még az idei karácsony megnézős filmjei közé sem fogja beírni önmagát ennyivel.
Az eredeti Moromeții után harminc évvel elkészült folytatás nem tud teljesen felérni elődjéhez – de valószínűleg nem is lenne lehetséges.
Az Andrej Tarkovszkij tempójában dolgozó mester nyolc év után jelentkezett új filmmel és a Gyújtogatók ugyanolyan kiválóan sikerült, mint a dél-koreai író-rendező korábbi munkái. Spoilerveszély: a filmben egyetlen fészer, pajta vagy üvegház sem ég le.
A politikai csatározásokhoz nem mindig kellenek óriási csaták, lobogó zászlók, látványos tüntetések, néha elég csak úgy csendben maradni. Két csendes perc ugyanis olyan események láncolatát indíthatja el, amit érdemes filmre vinni, ráadásul magyarként különösen szívet melengető élmény A néma forradalom.
Idén negyvenéves minden idők egyik legjobb börtönös mozija. A Billy Hayes egy évvel korábbi, azonos című nonfikciós könyvéből adaptált film kisköltségvetésű siker volt: a Columbia forgalmazta ugyan, de egy kis, azóta megszűnt és mindössze pár filmmel rendelkező stúdiócska készítette – kétmillióból, aminek tizenhétszeresét hozta vissza.
