Zsigeri játszmák – David Wnendt: Feuchtgebiete / Készen állsz Helenre?

Undor, vágy, kitörő nevetés, meghatottság, viszolygás, rajongás, hányinger, elérzékenyülés, együttérzés – ahogy telnek a film percei, úgy színesedik az elemi reakciók skálája. Amin osztoznak: minden fordulattal, jelenettel valami erőteljes érzés árad szét benned. A végére pedig, mint mikor egy feszülő-fájó hólyagot felvágsz és kiürítesz, egyszerre nyugodtnak és üresnek érzed magad. Már nem táncol rajtad senki.

Egészségben, betegségben – Josh Boone: The Fault in Our Stars / Csillagainkban a hiba

A szerelemről feltehetően többen és többet írtak-alkottak, mint a demokráciáról – noha kevesebb sikerrel. A megannyi költemény, regény, festmény, filozófiai és pszichológiai értekezés, valamint film sem volt igazán képes megfogni a kevesebb súrlódás mentén haladva megfoghatatlannak nevezett érzelemösszességet, amit ezért a legtöbben – jobb híján – negációs kontextusban próbálnak meg értelmezni.

Gerontószatíra – Felix Herngren: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

Ha egy regényről úgy hírlik, hogy megjelenésekor az év legviccesebb olvasmánya volt, mintegy harminc nyelvre lefordították és hatalmas siker amerre jár, azt mindenáron be kell szerezzük. Nekihasalunk hát, kuncogunk fölötte, nagyokat csettintünk, vég nélkül élvezzük a szókimondó és repetitív prózában lefektetett, apránként dagadó cselekményt, a fergetegesen megrajzolt karikatúrákat, a huszadik század nagy eseményeinél statisztáló főhős abszurd kalandjait, mígnem híre jön, hogy elkészült filmen és vetítik a városban. Epekedve váltunk rá jegyet, két órával később viszont csalódottan távozunk.

Katarzisból elégtelen – Jonathan Teplitzky: Railway Man / A háború démonjai

A második világháborút túlélt emberek drámáját mi, a globalizált és új boldog békeidők polgárai fel nem foghatjuk. Olvasunk róla, megnézzük filmen, dalban és versben hallgatjuk, de érzésben közel kerülni hozzá egyhamar nem fogunk, legyünk bármennyire is teli empátiával. Ezért ha művészi kísérletet teszünk arra, hogy valamelyest ábrázoljuk, borzasztó fontos a nyersanyaghoz illő alázattal és megértéssel nyúlni. Mert visszaüthet.

Folyamatos feltámadás – A nem konvencionális Krisztus-filmekről

Talán egyetlen történetet sem dolgoztak fel annyiszor és annyian, mint Jézus Krisztusét, ebből pedig a film médiuma sem maradt ki. A némafilmek korszakától folyamatos a bibliai adaptációk megjelenése, ezek közül is a legnagyobb számot (és nem mellesleg a legnagyobb anyagi sikereket) az Újszövetségben leírtak tartják. Teljesen érthető az is, hogy egy ennyire jól ismert történet, ennyire ikonikus karakterek a széles célközönséget megfogni igyekvők mellett, az auteur rendezőket is alkotásra készteti, ezért nemcsak „klasszikus” filmek, hanem az évtizedek során egyénibb, kevésbé konvencionális adaptációk is születtek a témában.

Öngyilkos ügyek – Pascal Chaumeil: A Long Way Down / Hosszú út lefelé

Nick Hornby legújabb bestsellere négy neurotikus találkozását meséli el London egyik kedvelt öngyilkossági helyszínén, pár perccel a végzetes lépés előtt. S noha a szereplők végül nem ugranak le, a film nagyot esik a szemünkben, ahogy képtelen egységes történetté kovácsolni a párhuzamos szálakat, és még a Breaking Bad-es Aaron Paul sem tud a meztelen mellkasánál többet felmutatni. Nem értjük, mi a nagy ügy a melodrámai kiindulópont mögött, de sajnos az idő pergésével egyre kevésbé érdekel. 

Csak beavatottaknak – Neil Burger: Divergent / A beavatott

Akad a kortárs filmtendenciák sorában egy szinte észrevétlenül megbúvó és a legjobb esetben is jelentéktelen melléksodor, melynek köszönhetően a mozilátogatók kénytelenek a képregényhősök, a zombik, a másnaposok, és az új ruhába bújtatott klasszikusok ingerküszöb felett elszáguldó redundanciája mellett a tinédzserkor buktatóit féllábú metaforákba beletaposó young adult-könyvadaptációkkal is szembesülni.