A fiatalabbik Kaurismäki A remény másik oldaláért Berlinben Ezüst-medvét nyert, azonban nem sokkal a Berlinálé előtt kijelentette, hogy ez volt utolsó munkája.
A nézők számának szempontjából a finn film pompásan kezdte az évezredet. A moziba járók mintegy 30%-a választ hazai alkotást, amikor filmet néz, ez pedig Franciaország után a legmagasabb arány Európában. Ez azonban korántsem volt mindig így, hiszen a finn filmnek is megvoltak a mindenféle okokból eredő hullámvölgyei. Ebben a szövegben a finn filmkultúra születését, a fejlődés és alakulás központi elemeit, néhány kulcsfontosságú filmet és a filmtörténet 1900-as évek elejétől napjainkig ismétlődő témáit vizsgálom.
Mire lejárt a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál 42. kiadása vasárnap este, minden bizonnyal az egész város tudta már, hogyan is néz ki egy forgatókönyv. Ha bárki is film nélkül maradt január 23. és február 3-a között, az magára vessen, mert 22 moziteremben reggeltől estig öt kontinens filmjeit követhette nyomon a nagyérdemű.
A nemzetközi porond számára lényegében a finn filmet jelentő Kaurismäki ezúttal is a lecsúszott szerencsétlenek közül választja hőseit, a Kikötői történet némileg mégis újdonság a pályán, finom nyitás egy valamivel populárisabb hangvétel irányába.
Oscar-áthallások tarkították a berlini Tempodrom arénában december 3-án megrendezett díjkiosztó gálát: a hollywoodi aranyszobor után Susanne Bier és Tom Hooper felmarkolta az Európai Filmakadémia ezüstös trófeáját is.
A Gomolygó felhõk és A múlt nélküli ember után elkészült Kaurismäki trilógiájának harmadik darabja. A Külvárosi fények a „vesztes trilógiájának” szerves része, amely szociál-romantikus felhangjaival, Chaplin szentimentalizmusát követve, de helyzetkomikum nélkül, egy Helsinkiben élõ éjjeliőr történetét meséli el.
Hiába volt a fiatal filmművészetben is kulcsszerepe a színészetnek, a 20. századi színházi változások nagy része egyáltalán nem érintette vagy termékenyítette meg a színháztól egyre inkább eltávolodó mozgóképet, mely más utakon jut el a lélektani realizmus tagadásáig Kulesov és Bresson finommechanikájában, modelljeiben és anti-pszichologizmusában.
A film önálló művészet voltának elismerése, úgy tűnik, korántsem oldotta meg a társművészetekhez és legfőképpen az irodalomhoz fűződő ellentmondásos viszonyának problémáját. Borisz Eichenbaum Irodalom és film című írásában a film autonómiáját hangsúlyozandó még a film „tiszteletreméltó ágyasának” nevezte az irodalmat. Mára ez a viszony módosulni látszik, ugyanis gyakori az a nézet, mely szerint a film vált az irodalom „kitartottjává”, nemcsak az előbbi témáinak újra- és újrafeldolgozásával, hanem az irodalmiasság különböző jegyeinek (műfaji, stílusbeli vonások) bevételbeli szempontokat érvényesítő tudatos fel- és kihasználásával.
A vonat befut a fővárosba, egy férfi leszáll, kezében bőrönd, elindul valamerre az öregedő estében; aztán leül egy padra, elalszik, és később arra ébred, hogy elájul, alaposan fejbe verik ugyanis egy baseballütővel. Mint kiderül, a pénzén kívül az emlékeit is kiverték belőle, és tulajdonképpen ez a történet origója.
Siunattu teknologia – ez áll finnül a Kaurismäki-fivérek közös internetes honlapjának címeként. Jelentése – Áldott technológia – azonban korántsem felel meg a filmrendező testvérpár, Mika és Aki művészi előfeltevéseinek, amelyek különböző módon és mértékben teljesítik ki az irónia „egyet mond és mást ért” alapelvét.
Ne maradj le a többi hasonló szövegünkről, kövesd Facebook-oldalunkat!
