Az Oscar-díjas Alexander Payne új filmje kicsit olyan, mintha egy kétórás, kedvesen bárgyú előzetest néznénk arról, hogy mennyi minden más lehetett volna a Kicsinyítésből, ha Payne egy fokkal komolyabban és két fokkal tökösebben áll hozzá.
Jó érzés látni, ahogy egy rendező felteszi a koronát egyébként is impozáns életművére. Alexander Payne Nebraskája ilyen kivételes alkalommal örvendezteti meg a közönséget. A film nem az újítás szándékával készült, ellenben olyannyira kiforrott és egységes stílussal bír, hogy minden egyes képe megmarad az emlékezetben.
Idén először éreztem, hogy a rotterdami fesztiválnak egyre több cselhez kell folyamodnia, hogy megtartarthassa filmfesztivál-óriási státuszát. Egyre több hűségcsomag létezik a holland nézők számára és az európai államok állapotát vizsgáló válogatások tarkítják a műsort az Európai Unió támogatásával.
Mi leszel, ha nagy leszel? Filmet szeretnék forgatni. Miért? Mert a film jobb, mint a valóság... Hangzik el a 10. Jameson CineFest nyertes dokumentumfilmjében (Boldogok leszünk... majd egyszer), de ha már kaptuk ezt a felütést a filmmel kapcsolatban, ragadjuk meg, és bátran használjuk a filmfesztiválra is, mert hiszen jobb, mint a valóság, messze több, mint a hétköznapok. A filmfesztivál az ünnep varázslata.
A cannes-i az egyedüli filmfesztivál, amelyikről egész biztosan mindenki hallott. Sokan remélik, hogy majd egy nap eljutnak oda, autogramot kérnek kedvenc sztárjaiktól és pózolnak a vörös szőnyegen estélyi ruhában. Aztán vannak azok a szakmabeliek, akik a cannes-i filmpiacon szeretnének részt venni, vagy elsők között szeretnék látni az újdonságokat, hogy tudják, melyik rendezőket és alkotásokat érdemes beharangozni, mire a helyi mozikba kerülnek, esetleg mi az, amit jó volna hazájukban is bemutatni.
Ha nem is minden olvasónknak adatik meg a cannes-i filmes túladagolás kiváltsága, érdemes odafigyelnünk a szerdán rajtoló 66. Cannes-i Fesztiválra, Európa egyik legrégebbi filmes rendezvényére. Lehet csámcsogni a vörös szőnyeges ruhakölteményeken, többé-kevésbé kényszeredett sztármosolyokon – és lehet jegyzetelni: milyen filmekre lesz érdemes mozijegyet váltanunk, amikor majd nálunk is bemutatják majd őket. Íme egy rövid ajánló.
Alexander Payne eddig mindig „kicsiben” gondolkodott: kisemberekről mesélt kis történeteket. Az Utódokkal is próbálja ugyanezt a képletet követni, de akarva-akaratlanul is kisodródik a kényszerű komolykodás és a nagy erkölcsi tanulságok langyos és kétségtelenül sekély partvizére.
Középiskolás koromban legalább annyira imádtam a történelemtanárom előadásait a dionüszoszi ünnepekről, mint Ballasi bordalait, sőt még a felejthetetlen suli-bulikon is mindig bort ittam. Éppen ezért epedve vártam, hogy a Haşdeu-bentlakások hálózatán megjelenjen a Kerülőutak, amelyről csak annyit tudtam, hogy rendezője a Schmidt történetét is jegyzi, no meg azt, hogy három főszereplője van: Paul Giamatti (Ryan közlegény megmentése), Thomas Haden Church (Az őserdő hőse) és a bor, bár utóbbi a Film+ tévéadó hírei szerint sokszor hiányzott a forgatásokról.
