Sok az egyben – Christian Alvart: Pandorum

Pandorum. Hetek, hónapok óta borsódzik a hátam ettől a szótól. Akármennyire is letagadjuk, otthon nem a Moon, nem a District 9, nem a Kaptár filmcímek tömege szaladgál szerteszét a fejünkben, hanem a „pandorum”. Egyelőre a cím üt, ez már valamennyire siker (?), hiszen ha nem is a „fejek telekábelezve”-moziplakátokkal, de ezzel engem máris megvásároltak a film marketingesei.

Az elanimált Alien-klón esete a szörnyekkel – Rob Letterman – Conrad Vernon: Monsters vs. Aliens / Szörnyek az űrlények ellen

Amikor Hans Ruedi Giger 30 éve elkészítette Ridley Scott Nyolcadik utas a Haláljának azóta kultuszfigurává vált biomechanoidját, a (sokak számára) rút Alient, legmerészebb álmainkban sem gondoltuk, hogy e kreatúrát is eléri a meganimálási őrület… Sejtettük persze, hogy a Szörny Rt.-s ijesztgető csapatot kissé feltuningolják, de arra talán egyetlen CGI-barát sem gondolt, hogy összeeresztik őket az animált földönkívüliekkel…

A főbűnöző – David Fincher-portré 1.

A 90-es évek megannyi posztmodern műfajújításából a thriller sem maradhatott ki. Ébredése egy olyan autodidakta filmes nevéhez is köthető, aki átgondoltan, biztos kézzel és robbanó sikerrel tudta a neonoir hangulatát színes celluloidszalagra adaptálni. Ő David Fincher.

Valahogy mindig megtalálnak a jó szerepek – Interjú Sigourney Weaverrel

Sigourney Weaver a klasszikus értelemben vett mozicsillagok egyik legnagyobbika. Nem véletlen, hogy a 60. jubileumát ünneplő Edinburgh-i Filmfesztivál életműdíjjal jutalmazta a színésznőt, aki a népszerű Életmű Interjúk sorozatban vallott Shane Danielsennek és a lelkes rajongókból álló nagyközönségnek – saját bevallása szerint – korántsem zökkenőmentesen induló hollywoodi pályafutásáról. Az interjú Weaver egyik legdrámaibb alakításával, Roman Polanski A halál és a lányka című filmjének kulcsjelenetével indult, amelyben Weaver egykori kínzóját, Ben Kingsley-t szembesíti szörnyű tettével.

Menekülés a jövőből – Karácsonyi Zsolt mozija

Számomra a film névtelen műfaj, mintha megőrzött volna valamit saját kezdeteinek némaságából, és ettől vált névtelenné. Névtelen, mert nem volt névadója, szerzője. Furcsának tűnhet ez a kijelentés... A film végül is pillanatnyi hatásról szól, a pillanatnak pedig nincs neve, szerzője sem; talán ezért van az, hogy a legmaradandóbb fílmélményeim valahogy rendezőtlenül a levegőben maradtak, főleg a kölyökkorban látott filmek, a nyolcvanas évek sci-fi mesevilága, amelyet össze se lehet hasonlítani a mai szörnyeteg-áradattal.

A visszatérő hollywoodi „mesterember”: Ridley Scott

Megsaccolni sem lehet, hányan töprengtek (filmkészítők, producerek, stúdióvezetők, kritikusok, laikusok) már azon, hogy mi a titka az amerikai filmek sikereinek. Mi vonz több millió embert a világ minden táján a mozikba, ha meglátják a plakátokon az unalomig ismert tengerentúli filmesek neveit, Mel Gibsontól Julia Robertsen át Steven Spielbergig. A recept összetevőit persze nem nehéz beazonosítani, mint ahogy az egyik kötőanyagot sem, jelesül minden jó alkotás alapját: a pénzt. Az e mögött álló félelmetes rutinériáról, a kikísérletezett és többnyire magas hatásfokkal működő klisékről, szabályszerűségekről illetve az ezeket működtető „mesteremberekről” már kevesebb szó esik. Most épp egy ilyen ízig-vérig mesterembert kívánunk bemutatni, aki alig két éve tért vissza az „élvonalba”.