Ang Lee nem fél a vitától. Olyan megosztó, és az egységes szerzőiség mítoszát is megkérdőjelező filmek után, mint a Brokeback Mountain és Pi élete, most újabb tabusort döntöget: az iraki háború, a hősiesség fogalma és a fogyasztói társadalom is találatot kap. De ha más nem is, a forgatásban alkalmazott rekordértékű technika megítélése biztos összeugrasztja a nagyérdeműt.
Ha nem is minden olvasónknak adatik meg a cannes-i filmes túladagolás kiváltsága, érdemes odafigyelnünk a szerdán rajtoló 66. Cannes-i Fesztiválra, Európa egyik legrégebbi filmes rendezvényére. Lehet csámcsogni a vörös szőnyeges ruhakölteményeken, többé-kevésbé kényszeredett sztármosolyokon – és lehet jegyzetelni: milyen filmekre lesz érdemes mozijegyet váltanunk, amikor majd nálunk is bemutatják majd őket. Íme egy rövid ajánló.
Ang Lee pazar kiállítású modern eposza üdítő módon emelkedik ki az álomgyári látványmonstrum-szériából. Nagy érdeme, hogy igazán tág publikumot képes hitelesen megszólítani, és mégsem áll szándékában manipulálni.
Ang Lee Woodstock-filmjét leginkább a keveredés jellemzi – mindenféle szinteken: keverednek benne a műfajok, hangulatok, még a filmnyelvi stílusok is. Korrajzot, esetleg a ’69-es év egy újabb lenyomatát, netán sztárparádét nem érdemes benne keresni – nem is találnánk meg. A Woodstock a kertemben többé-kevésbé személyes történet a legendás fesztivál szervezéséről, amely azonban képes mellőzni a szirupos nosztalgiát.
A 2001-es Oscar-szezonban a nagy hollywoodi stúdiók év végi hajrába küldött filmjei sorra elhasaltak, miközben mindenki a nyár nagy sikerfilmjéről (Gladiátor) és Soderbergh duplabravúrjáról (Traffic és Erin Brockovich) suttogott. Az esélyesek névsora újoncoktól, ismeretlenektől és a külföldiektől hemzsegett. De a legtöbbet a kínai–hongkongi–tajvani–amerikai koprodukcióban készült Tigris és Sárkányról beszéltek.
Szemet gyönyörködtető képsorok, szívet tépő dallamok, egy végzetes szerelem (?) története, nagyszabású háborús-érzelmes (néha egészen érzelgős) eposz, és az egyéni célokat, vágyakat, mocskokat hangsúlyozó dráma: Ang Lee legújabb filmjével teljes mértékben visszatért Ázsiába.
Egyre inkább úgy gondolom, igaza van – többek között – Fredric Jamesonnak, amikor a humán kultúrához fűződő nyelvi tevékenységeink java részét allegorézisnek minősíti: párhuzamos konstrukciókat ötlünk ki, magyarázatokat és fordításokat, abbéli igyekezetünkben, hogy teljesebben, hatékonyabban, igazabban szólhassunk. Miről is? Ez persze attól függ, milyen narratívákkal, ideológiákkal és világértelmező mítoszokkal vesszük körül magunkat; az emberi voltot, a szignifikációt, a megismerést, avagy az evolúciót tüntetjük ki figyelmünkkel (és a lista természetesen tetszés szerint bővíthető).
Az elmúlt öt-tíz évben növekvő gyakorisággal és sikerrel tűnnek fel az európai mozikban és fesztiválokon távol-keleti filmek. A forgalmazók mára komoly küzdelmet vívnak az európai terjesztés jogáért, bizonyos rendezők filmjei jó előre gazdasági és művészi sikerre számíthatnak. A jelentősebb fesztiválok ma már nem kuriózumként hívnak meg távol-keleti filmeket, hanem éppen bizonyos rendezők és filmek jelenléte minősíti a fesztivált.
A Blade, X-Men, Pókember és Daredevil után ismét egy Marvel képregény-megfilmesítés. A mozi ezúttal nem csak a képregényhez való hűségre törekszik: ha nagyobb a formátum, a mondanivaló is legyen nagyobb. A rendező, Ang Lee mindenféle plusz súlyokkal terheli meg a szuperhős-narratíva és a Dr. Jekyll és Mr. Hyde klasszikus kereszteződését.
A keleti film visszahívta legnagyobb, nyugaton szolgáló harcosait, hogy egy hosszú, pazarul koreografált harcban győzze le önmagát. Ang Lee rendező Chow Yun Fat és Michelle Yeoh segítségével elkészítette minden kínai rendezőgyerek álmát, egy vuhszia-filmet. miatt ezen a ponton kis segítséggel élek: keleti sztárokkal vuhszia-filmet rendezni Kínában olyasmi, mint elkészíteni a Három szegény szabólegényt szénaboglyák közötti repkedéssel, budai kutyavásárral, alföldi betyárokkal, pazar vágtákkal és a film végén egy mindent eldöntő legényes tánccal.
