Dupla vagy semmi? – Ang Lee: Gemini Man
A film, amelyben Will Smith és Will Smith akciózik, CGI-történelmet ír, de túl kevés ahhoz, hogy a látványorgián túlmutasson.
A film, amelyben Will Smith és Will Smith akciózik, CGI-történelmet ír, de túl kevés ahhoz, hogy a látványorgián túlmutasson.
Ang Lee nem fél a vitától. Olyan megosztó, és az egységes szerzőiség mítoszát is megkérdőjelező filmek után, mint a Brokeback Mountain és Pi élete, most újabb tabusort döntöget: az iraki háború, a hősiesség fogalma és a fogyasztói társadalom is találatot kap. De ha más nem is, a forgatásban alkalmazott rekordértékű technika megítélése biztos összeugrasztja a nagyérdeműt.
Ha nem is minden olvasónknak adatik meg a cannes-i filmes túladagolás kiváltsága, érdemes odafigyelnünk a szerdán rajtoló 66. Cannes-i Fesztiválra, Európa egyik legrégebbi filmes rendezvényére. Lehet csámcsogni a vörös szőnyeges ruhakölteményeken, többé-kevésbé kényszeredett sztármosolyokon – és lehet jegyzetelni: milyen filmekre lesz érdemes mozijegyet váltanunk, amikor majd nálunk is bemutatják majd őket. Íme egy rövid ajánló.
Ang Lee pazar kiállítású modern eposza üdítő módon emelkedik ki az álomgyári látványmonstrum-szériából. Nagy érdeme, hogy igazán tág publikumot képes hitelesen megszólítani, és mégsem áll szándékában manipulálni.
Ang Lee Woodstock-filmjét leginkább a keveredés jellemzi – mindenféle szinteken: keverednek benne a műfajok, hangulatok, még a filmnyelvi stílusok is. Korrajzot, esetleg a ’69-es év egy újabb lenyomatát, netán sztárparádét nem érdemes benne keresni – nem is találnánk meg. A Woodstock a kertemben többé-kevésbé személyes történet a legendás fesztivál szervezéséről, amely azonban képes mellőzni a szirupos nosztalgiát.
A 2001-es Oscar-szezonban a nagy hollywoodi stúdiók év végi hajrába küldött filmjei sorra elhasaltak, miközben mindenki a nyár nagy sikerfilmjéről (Gladiátor) és Soderbergh duplabravúrjáról (Traffic és Erin Brockovich) suttogott. Az esélyesek névsora újoncoktól, ismeretlenektől és a külföldiektől hemzsegett. De a legtöbbet a kínai–hongkongi–tajvani–amerikai koprodukcióban készült Tigris és Sárkányról beszéltek.
Szemet gyönyörködtető képsorok, szívet tépő dallamok, egy végzetes szerelem (?) története, nagyszabású háborús-érzelmes (néha egészen érzelgős) eposz, és az egyéni célokat, vágyakat, mocskokat hangsúlyozó dráma: Ang Lee legújabb filmjével teljes mértékben visszatért Ázsiába.
Egyre inkább úgy gondolom, igaza van – többek között – Fredric Jamesonnak, amikor a humán kultúrához fűződő nyelvi tevékenységeink java részét allegorézisnek minősíti: párhuzamos konstrukciókat ötlünk ki, magyarázatokat és fordításokat, abbéli igyekezetünkben, hogy teljesebben, hatékonyabban, igazabban szólhassunk. Miről is? Ez persze attól függ, milyen narratívákkal, ideológiákkal és világértelmező mítoszokkal vesszük körül magunkat; az emberi voltot, a szignifikációt, a megismerést, avagy az evolúciót tüntetjük ki figyelmünkkel (és a lista természetesen tetszés szerint bővíthető).
Az elmúlt öt-tíz évben növekvő gyakorisággal és sikerrel tűnnek fel az európai mozikban és fesztiválokon távol-keleti filmek. A forgalmazók mára komoly küzdelmet vívnak az európai terjesztés jogáért, bizonyos rendezők filmjei jó előre gazdasági és művészi sikerre számíthatnak. A jelentősebb fesztiválok ma már nem kuriózumként hívnak meg távol-keleti filmeket, hanem éppen bizonyos rendezők és filmek jelenléte minősíti a fesztivált.
A Blade, X-Men, Pókember és Daredevil után ismét egy Marvel képregény-megfilmesítés. A mozi ezúttal nem csak a képregényhez való hűségre törekszik: ha nagyobb a formátum, a mondanivaló is legyen nagyobb. A rendező, Ang Lee mindenféle plusz súlyokkal terheli meg a szuperhős-narratíva és a Dr. Jekyll és Mr. Hyde klasszikus kereszteződését.