A közel 350 oldalas, színes képekkel illusztrált kiadvány hiánypótló szakkönyv, a magyar animációs film 100 évének egészét ismerteti, esztétikai jellegzetességeit és összefüggéseit történeti keretekben vizsgálja.
A végtelen hollywoodi folytatásáradatról szóló írásunk után tegnap elkezdtük számba venni, hogy milyen sequelekre lehet számítani a következő években. Kétszer olyan súlyos a helyzet, amilyennek tegnap látszott: íme még egy nagyjából ugyanakkora válogatás. Egytől három hagymáig osztályozunk ma is, és van egy film, amit annyira kíváncsian várunk, hogy nem kapott hagymát – hátha utólag sem kell majd kiutalnunk neki!
A Jégvarázs szó szerint elvarázsol minket. A szeretet fontosságát hangsúlyozza mai világunkban, a hó és a jég varázslatos környezetében, annak mind félelmetes, mind csodálatos mivoltában: a különös Északon, rénszarvassal, hóemberrel, gyönyörű jégvirágokkal és hópelyhekkel tetézve. A Disney-nél mindenki izgatottan várta egy olyan veterán animátor, mint Chris Buck (Pocahontas, A kis hableány, Tarzan) és egy viszonylag újonnan jött forgatókönyvírónő, Jennifer Lee első közös munkáját, és joggal mondhatjuk, a film szinte minden várakozást felülmúló eredményt hozott.
Lelkesen ígérte a munkásosztály zsarnokok feletti győzelmét, majd meggyűlölte a szocreált, mesélt macskákról, verebekről és egyéb állatfajtákról, megénekelt jégvirágos szerelmet és szénrajz-balladát. Díjat kapott számos fesztiválon, világszerte ismerik a nevét – pedig minden egy egyszerű, kék vászonnadrággal kezdődött.
Zdeněk Milernek nagyon nem tetszett, ahogy a vakond kinéz, mégis egy vakond lett a védjegye. Pontosan érezte, hogyan működik a gyermeki felfedezővágy, mi köti le az apróságok figyelmét, és rövid animációs munkáit főként a legkisebbek szórakoztatására és tanítgatására szánta. Az európai rajzfilm cseh mestere 2011. november 30-án hunyt el, 90 éves korában.
Az animációban a humoros fogékonyság nem csupán a komikus fantázia működtetésével magyarázható, hanem magából a formából következik, aminek ambivalens viszonya van a szavakkal.
Az animációs film egészen különleges viszonyt ápol a gravitációval. Még az sem szükségszerű, hogy szilárd talajat helyezzenek a figurák lába alá, s ekként mintha a „semmiben” látnánk őket lebegni; mégsem fognak leesni, mert végső soron nincs is honnan leesniük.1
Chuck Jones Feed the Kitty (1952) című rajzfilm-klasszikusának egyik gegjében Marc Anthony, a bulldog egy általa védelmezett kiscicáról azt akarja elhitetni gazdájával, hogy az egy felhúzható játékfigura – ez a pillanat több mint a kutya rögtönzött kényszermegoldása, mert olyan hagyományhoz kapcsolódik ez a poén, ami kétségkívül keresztülszövi az élőszereplős burleszket és a (rajz)animációt egyaránt. Sőt, a komédia elméletében is rendre visszatérő koncepciónak mondható. A gépiességről van szó; mégpedig az automatikus mozgás- és viselkedésformák által eluralt figurák nevettető lehetőségeiről.1
A legnagyobb karriert befutott filmes témák, illetve szituációk közül alighanem a hajsza a listavezetők egyike. Tipikusan mozgóképre kívánkozó jelenség: alapja a film médiumának esszenciáját jelentő mozgás, motiválja a főbb formanyelvi eszközök dinamizálását, legyen szó a kameramozgásról, illetve a vágásról.
20 év már az ember életében is sok, nemcsak egy fesztiváléban, főleg ha egy olyan filmfesztiválról beszélünk, amelynek a szervezői nem, vagy nem csak az úgynevezett közönségfilmeket vetítik a nézőknek, hanem olyan alkotásoknak is alternatív megnyilvánulási fórumot biztosítanak, amelyeket jobb esetben is csak több éves késéssel láthatunk valamelyik internetes videómegosztó portálon.
