Életvilágok mozgóképen – Antropológiai filmek a székely foglalkozások paradigmarendszerében

Ritka, eltűnőben lévő, székelyföldi mesterségek nyomába eredt a sepsiszentgyörgyi Vargyasi Levente filmes és Kinda István néprajzkutató, idén a harmadik dokumentumfilmjüket készítették el. A sár mesterei, a Meszesek és a Szenesek nemcsak azért különleges filmek, mert a néprajzos-, muzeológus-szakma számára értékesek és a kutatásban használható mozgóképes anyagot jelentenek, hanem mert sajátságos kordokumentumok is, olyan életvilágok megörökítései, amelyek nemcsak az antropológus, hanem az átlagos néző számára is érdekesek lehetnek.

Idén is vót Dialëktus

Különös lenne ezt a cikket megírni az otthoni, így csak a hazalátogatásaim alkalmával beszélt hajdúsági tájszólásban. Épp olyan idegenül érezném magam itt a billentyűk fölött, mint amikor a kiváló antropológiai és/vagy dokumentumfilmek után visszazökkenek a hétköznapok filmvalóság-darálójába. 

Az elmúlt tíz év legjobb ismeretterjesztő filmjei a szemlén

A 39. Magyar Filmszemle mintegy félszáz dokumentum- és ismeretterjesztő filmet számláló versenykategóriájáról öttagú zsűri ítélkezett, amely tegnap összegezte véleményét a mezőnyről általában, majd a több mint három órát tartó ülés során egyenként is értékelte a megjelent alkotók munkáját.

Elfelejtett kultúrák és felfedezett hősök nyomában – Fonyó Gergely: Ocskay László százados, az elfelejtett hős; Páskándiné Sebők Anna: Búcsú (Az erdélyi magyar zsidó kultúra nyomában)

A Holocaustról, vagy a háború utáni zsidó életutakról filmet készíteni egyre nagyobb kihívást jelent, hiszen a nézőknek egyre emelkedettebb az ingerküszöbük. Pedig elmondanivaló még bőven akad, ahogyan ezt Fonyó Gergely és Páskándiné Sebők Anna filmje is bizonyítja.

Reflexivitás a dokumentumfilmben

A televíziós média kiszámíthatatlan mértékű terjedésével talán a dokumentumfilmről való beszéd is nagyobb relevanciával kezd bírni. A tévében műfajilag, minőségileg és sok más szempontból vegyesen szórt képek ugyanis kitűnő talaját képezik a film igazságértékére vonatkozó konfúzió elburjánzásának. A filmkép valóság-illúzió- teremtő-képessége számára a dokumentumfilm legitimizáló erőt szolgáltat: mi lenne valóságosabb, mint a reális emberek igazi életét mutató képsor, gondolhatja bármelyik jóhiszemű néző. A dokumentumfilmes reprezentáció valósághűségébe vetett feltétlen hit azonban megfoszt attól a képességünktől, hogy különbséget tegyünk a között, amit a kép úgy mutat, mint egy megtörtént eseményt, és a között, amire a kép utal, mint egy megtörtént filmezési helyzetre.

Egy kultúrakutató a filmesek között – Interjú Tánczos Vilmossal, néprajzi filmek tanácsadójával

„Ök szerintem azért keresnek meg, mert értékelik bennem, hogy tudok beszélgetni az emberekkel. Ez lehet, hogy részint személyes adottság, de az itteni kultúrában való otthonosságom következménye is. A Budapestről jött filmesek ugyanis Erdélyben és Moldvában egy idegen kultúrába csöppennek. Azt hiszem, azért van rám szükségük, mert át tudom hidalni ezt a kulturális különbséget" – meséli az utóbbi évek több dokumentumfilmjének is a „második embere", vagyis szakértő-beszélgetőtársa, Tánczos Vilmos.

A privát idő költészete – Privát Magyarország 1. – A Bartos család

„Azt gondolom, hogy mindenkinek megvan a saját ideje. Mindenki a saját local time-ját, a saját helyi idejét éli a közös időben. Létezik egy elvont idősík, az úgynevezett történelmi idő, s létezik a pillanatnyi jelenlét... a politikai történések órája és kontrasztként a magánélet ideje, a helyi, a saját idő, a saját órám, ami egészen más ritmusban pereg."

Felgyűjtött gyerekek – Az erdélyi dokumentumfilmek gyerekábrázolása a vizuális antropológia mentén

Az elmúlt évtizedekben egyre szaporodnak a dokumentumfilmeket bemutató fesztiválok, a televízió csatornáin sugárzott, népi kultúrával foglalkozó rövidfilmek, sőt egyre több a dokumentumértékű, néprajzi témát feldolgozó játékfilm. Ugyanakkor csak nagyon kevés esetben kérdőjeleződik meg a mozgóképi reprezentáció hitelessége.