Apai szív – Cristian Mungiu: Bacalaureat / Érettségi
A Cannes-ból a legjobb rendező díjával hazatérő film egy zseniális, könyörtelen, precíz társadalmi látlelet, ami után erősen elgondolkodunk, hogy érdemes-e Romániában élni.
A Cannes-ból a legjobb rendező díjával hazatérő film egy zseniális, könyörtelen, precíz társadalmi látlelet, ami után erősen elgondolkodunk, hogy érdemes-e Romániában élni.
Szerzői filmmel állt elő a német mozi nagyasszonya, a 74 éves Margarethe von Trotta. Munkája egyedinek egyedi, drámaként sem utolsó, de mégis inkább a kihagyott lehetőségek filmje. A témája sokkal érdekesebb, mint a végeredmény.
Nem kérdéses, hogy mindenkinek a családjában keringenek olyan történetek, melyeket az egyes családtagok egészen másképpen beszélnek el. Ártalmatlanul szórakoztató legendáriumok ezek, melyeket sorozatos variálódásuk egy idő után felment a múlt konzerválásának feladata alól. A legtöbb ilyen históriának ugyanis nem több a funkciója egy asztaltársaság egyszerű mulattatásánál. Sarah Polley új filmje egy ilyen – vagy legalábbis hasonló – családi misztérium feltárására vállalkozik.
Ha valaki egyszer unalmában elkészítené a piti gengszterek szótárát, a „szájhős” címszó mellett bizonyára egyetlen karakter neve szerepelne csupán, a Dom Hemingwayé. Ő az, aki mindjárt-mindjárt sújt egy csúnyát, de előbb felszavalja a brit szóképek kimerítő tárházát. Hogy aztán tesz-e valamit mindabból, amit felsorolt, fröcsögött, kiköpött feneketlen képzeletéből, nos, az korántsem biztos. Máskor meg – igaz, csak egyszer – szótlanul odacsap, s félholtra veri az ember fiát, aztán véres ujjal rágyújt.
Billy Crystal, Hollywood leginkább PC nevettetője beletörődött saját korába, így most nagyapaszerepben díszeleg.
A család az úgy nevezett „román újhullám” egyik központi témája, így egyre több családi titokra derül fény, egyre több félreértésnek vagyunk szemtanúi, miközben lelepleződnek minden szereplő gyenge pontjai – a néző így gyakran magára ismerhet, megértheti egy probléma gyökerét a megfigyelő távolságából, és fejlődhet. Radu Jude legújabb filmjében (Toată lumea din familia noastră / Mindenki a mennybe megy) egy elvált apa megpróbál a kislányával nyaralni menni, de állandóan családi szócsatákba keveredik, amelyek visszatartják, és az a nap, amely az együtt töltött pillanatok reményének örömével kezdődött, rémálomként végződik. Megrázó film. Erről kérdeztük a rendezőt.
Biztosan nem véletlenül Mindenki a családunkból a legújabb Radu Jude-nagyjátékfilm címe, ugyanis bár nem egy klasszikus értelemben vehető családi filmről van szó, ahogyan azt Amerikában értelmeznék, de tényleg a mi családunkról, a mi családunknak szól.
Andrej Zvjagincev 2004-es Visszatérés című sajátos apa-fiú(k) mozija az orosz film Tarkovszkij-hagyományát gazdagította. Második munkájában, az Izgnanyijében (A száműzött, 2007) a bűn, a család és a természet adta műve metafizikus pólusait. Az Elenában a sivár lelkű, a családjához ragaszkodó anya történetéhez meglepően csupasz stílust választott a rendező.
A társadalomkritika ás a szociologizáló tendencia sohasem állt távol a francia (film)művészettől. Még a Bíbor folyók jellegű, spekulatív vénájú filmek vagy az Amélie csodálatos élete-szerű tündérmesék is egy-egy szociológiailag alátámasztott tünetjelenségből indultak ki (az értelmiségi körök és a tudományos világ társadalmi elszigetelődése, a szinglikultúra látványos önállósodása).