Gelman-kommentár, ahogyan mesteremberek előadják Jeles András betanításában – Jeles András: Álombrigád (1983)

Aligha van olyan filmje a ’80-as évek „új érzékenységének”, amely annyira harsányan viselné azokat a neo-avantgárd jegyeket, mint Jeles András Álombrigádja (1983).  A termelési darabot eljátszani készülő brigád széteső képfolyama és narratívája ugyan rokonának tűnik az egyidős Jégkrémbalett-tel (1984) és a Kutya éji dalával (1983), mégis – talán betiltása okán – kívülre került ebből a „szériából”. Jeles harsány formalizmusát rendszerkritikára használta, művét emiatt hét évre dobozba zárták. A bemutatóig többen ellesték és kiforralták fogásait.

Anyám ennél könnyebb álmot ígért – David Lynch: Twin Peaks (2017)

Titkon arra vágytunk, hogy Lynch visszahipnotizál minket az 1991-ben elkaszált sorozat világába, ahol a kedvesen megidősödött szereplőket nézve nosztalgiázhatunk, s élvezhetjük valahol az ezoterikus sci-fi, a krimi és a szappanopera Bermuda-háromszögében létrejött Twin Peaks-feelinget. Reménykedtünk benne, de nem gondolhattuk komolyan azt, hogy ez így is lesz.

Határok mentén – Lichter Péter: Fagyott május

Hogy nézett volna ki az Ideglelés – The Blair Witch Project, ha James Benning rendezi? Ez a kérdés valószínűleg még az elvetemültebb filmrajongók számára sem okozott álmatlan éjszakákat (már ha egyáltalán meg is fordult bárki fejében egy ilyen gondolat), az avantgárd rövidfilmjeiről ismert Lichter Péter első egészestés mozija azonban a tájkép-film és a horror műfaji elemeinek különös keresztezésével a maga módján mégiscsak egyfajta választ kínál rá.

Jancsó és a politikai modernizmus eszmetörténete – Andrei Gorzo: Imagini încadrate în istorie. Secolul lui Miklós Jancsó

Andrei Gorzo kötete szerint Jancsó filmjeinek avantgardizmusa több szempontból is problematikus, hiszen egyrészt a rendező nem szakít teljesen az elbeszéléssel, másfelől pedig használja a művészfilmes ipar közegeit, jelen van a filmkészítés és -forgalmazás intézményes struktúráiban – tehát egy nagy játékos az európai művészfilmek piacán, ugyanakkor mégis a modernizmus, a modernista avantgárd része. Gorzo jó példának tartja Jancsót arra, hogy hitelesen is fel lehet vállalni a didaxist a filmben.

„Legjobb hang nélkül filmet nézni…” – Ben Meade előadás- és vetítéssorozata a kísérleti filmről – Sapientia-EMTE, Kolozsvár, 2004. március 8-9.

Kevésbé szokványos dolog manapság, ha valaki akadémikus, pl. filmtörténet és -elmélet-oktatással és -kutatással foglalkozik, és filmrendező is egy személyben. Ben Meade élő példája annak, hogy ezek a „filmes" szerepek nem zárják ki egymást. A kettő összefüggése, koherenciája ebben az esetben egyrészt az értelmezési regiszterként választott kognitív filmelméletnek tudható be, másrészt a nyíltan vállalt személyes involváltságnak.