Titkon arra vágytunk, hogy Lynch visszahipnotizál minket az 1991-ben elkaszált sorozat világába, ahol a kedvesen megidősödött szereplőket nézve nosztalgiázhatunk, s élvezhetjük valahol az ezoterikus sci-fi, a krimi és a szappanopera Bermuda-háromszögében létrejött Twin Peaks-feelinget. Reménykedtünk benne, de nem gondolhattuk komolyan azt, hogy ez így is lesz.
Andrzej Wajda utolsó filmjében a lengyel, avantgárd festőművész Władysław Strzemińskiről fest szomorú portrét. A film egyben egy túl gyorsan teret hódító és mindenhatóvá váló politikai rendszer látlelete is.
Hogy nézett volna ki az Ideglelés – The Blair Witch Project, ha James Benning rendezi? Ez a kérdés valószínűleg még az elvetemültebb filmrajongók számára sem okozott álmatlan éjszakákat (már ha egyáltalán meg is fordult bárki fejében egy ilyen gondolat), az avantgárd rövidfilmjeiről ismert Lichter Péter első egészestés mozija azonban a tájkép-film és a horror műfaji elemeinek különös keresztezésével a maga módján mégiscsak egyfajta választ kínál rá.
Andrei Gorzo kötete szerint Jancsó filmjeinek avantgardizmusa több szempontból is problematikus, hiszen egyrészt a rendező nem szakít teljesen az elbeszéléssel, másfelől pedig használja a művészfilmes ipar közegeit, jelen van a filmkészítés és -forgalmazás intézményes struktúráiban – tehát egy nagy játékos az európai művészfilmek piacán, ugyanakkor mégis a modernizmus, a modernista avantgárd része. Gorzo jó példának tartja Jancsót arra, hogy hitelesen is fel lehet vállalni a didaxist a filmben.
Manapság leáldozott a nosztalgikus-zenés osztrák filmek csillaga. A hideg, elemző art-mozi és a felvilágosító ökofilmek vannak divatban. Mintha ellensúlyozni igyekeznének azokat a hosszú évtizedeket, amikor az osztrák filmmel a könnyed szórakozást, a jó kedélyt és a szentimentális humort asszociálta a világ.
A film világszerte óriási tetszést aratott és nagy vitákat kavart, az amúgy sem finomkodó Tsai legfelforgatóbb alkotásának tartják. A Berlinálén három díjat nyert, pedig többen is kimenekültek a vetítésről.
Két DVD-nyi közismert, sokat emlegetett, de ritkán látható avantgárd gyögyszem jelent meg a Kino on Video kiadásában. Gyönyörű fekete-fehér képek a mozinak abból a hőskorából, amikor a művészek már kezdtek ráérezni arra, mi mindenre lehet(ne) a celluloidot használni.
Kevésbé szokványos dolog manapság, ha valaki akadémikus, pl. filmtörténet és -elmélet-oktatással és -kutatással foglalkozik, és filmrendező is egy személyben. Ben Meade élő példája annak, hogy ezek a „filmes" szerepek nem zárják ki egymást. A kettő összefüggése, koherenciája ebben az esetben egyrészt az értelmezési regiszterként választott kognitív filmelméletnek tudható be, másrészt a nyíltan vállalt személyes involváltságnak.
