Valami pisztolyos – Steven C. Miller: Marauders

Vannak azok a filmek, amelyeknek már a nézési körülményei is jelentőségesek, a Marauders vetítése is ilyen volt: miután elmondtam a kasszáskisasszonynak, hogy melyik filmre kérem a jegyet, meg sem néztem a kapott bilétát, beirányítottak egy terembe, ahol épp kezdődött a film, megjelent egy péppé vert arcú Miles Teller, és én azt hittem, élvezni fogom ezt a filmet...

SÓTLEN – Simon West: Stolen / Elárulva

Nicolas Cage szép iramban írogatja magát ki a filmtörténetből. Utóbbi filmjeit már csak vagy a rajongói nézik meg egy nagy feltámadás reményében, vagy utálói, hogy fodrásza legújabb mesterművén röhöghessenek.

A hosszútávfutó magányossága – Benjamin Heisenberg: Der Räuber / A rabló

Általában gyanakvással tekintek az „igaz történeten alapszik” szlogennel reklámozott filmekre, ez ugyanis egyfajta felhívás arra, hogy a művet ne önmagában nézd, saját értékeivel vagy hibáival, hanem lásd a mögötte lévő valóságos történetet is, és elsősorban arra légy kíváncsi. Benjamin Heisenberg filmjének alaptörténete viszont valóban annyira regényes, hogy szinte kiált az irodalmi és filmes feldolgozás után.

Chicagói kakofónia – Michael Mann: Public Enemies / Közellenségek

Michael Mann igen ellentmondásos rendezővé nőtte ki magát az utóbbi 5 évben. Legtöbbször a történetet elkenő digitális kamera mániáját rosszallják az ítészek, és magam is úgy vélem, hogy a Collateral – A halál zálogában még a tartalom és a forma egyensúlyát tükröző technikája a Miami Vice-ban már kezdett elsikkadni. Akkor azt saccoltam, hogy a mélypont csak idő kérdése.

Őfelsége jóvoltából – Roger Donaldson: The Bank Job / Banki meló

Amikor pár évvel ezelőtt Guy Ritchie bankot robbantott két, azóta kultuszmozivá vált gengszterfilmjével (Ravasz..., Blöff), nem gondoltam, hogy akkora űrt hagy maga után, hogy saját maga is képtelen lesz kitölteni azt (a Revolver című szomorú próbálkozásra gondolok). A „brit balfék bűnözők”-vonal méltó utódja csak most került ki egy ausztrál rendező kezei közül.