Az örök második csapat – Zack Snyder: Justice League / Az Igazság Ligája
Az Igazság Ligája érezhetően megelégedne egy erős közepes minősítéssel is, de sajnos csak a gyenge oké/elmegy szintet hozza.
Az Igazság Ligája érezhetően megelégedne egy erős közepes minősítéssel is, de sajnos csak a gyenge oké/elmegy szintet hozza.
Alan Moore klasszikusa egész estés animációként született újra, de sajnos ki kell várni, amíg megtanul járni.
Közhelynek számít képregényes körökben, hogy a DC karakterei rendszeresen apa-komplexusokkal küzdenek: Batman és Superman is korán megárvult, aztán egész szuperkarrierje során apjának nyomdokain akar haladni. A legújabb DC-filmen azonban nem csak a sztori szintjén érződik az elődök görcsös utánzása: a Marvel aranytojásokat tojó tyúkjai, a Bosszúállók sikerét látva a konkurens stúdió is úgy döntött, ideje hadba állítani az Igazság Ligájának tagjait, és szembeszállni a Marvel egyeduralmával, de elvonatkoztani, egyedi tartalommal feltölteni saját szupercsapatukat nem sikerült.
Az első részben röviden áttekintettük, hogy miként jutott el a képregényfilm műfaja a kezdeti „primitív”, naiv időszakából a rizikósabb alkotásokig, odáig, hogy már itt-ott felbukkant komolyabban vehető próbálkozás az adaptálásra, most pedig folytatjuk a filmtörténeti áttekintést, amely a képregényfilm mint tagadhatatlanul önálló, erős műfaj létrejöttéhez vezető utat mutatja be.
A modern kori művészettörténet tyúk vagy tojás kérdése lehetne, hogy a film vagy a képregény képi és művészeti fejlődése befolyásolta jobban a másikat, hiszen két, csaknem teljesen egyidős műfajról van szó, még a fejlődési ívükben is felfedezhető némi hasonlóság, mostanra pedig szinte összeforrt, „összeért” a két médium: saját sikereiket nagyban köszönhetik a másikéinak.
Végtére is nincs abban semmi meglepő, hogy A sötét lovag: Felemelkedés megosztja a publikumot, hiszen a többség számára a trilógia középső darabja korábban már túl magasra helyezte a mércét, s ahhoz viszonyítva az utolsó felvonás fenemód ortodoxnak tűnik. Nolan ugyanis váratlan mértéktartásról tesz tanúbizonyságot: az előző opusz nyomasztó konzekvenciáit egy alapvetően fejlődéselvű, nem egyszer nagyon is álomgyári fogásokkal operáló történetben oldja fel.
Formabontó második filmje, a Mementó után – amely tartolt az amerikai független- és kommerszfilm-fesztiválok mezőnyében – Nolant számos álomgyári fejvadász próbálta becserkészni. A rendező végül is hagyta magát, ám látszólagos tömegkiszolgálása midcultosodássá módosult, aminek csúcspontja egy a mainstream képregényekből és nagyvásznas adaptációkból jól ismert szuperhős deheroizálása lett.
Minden év végén megpróbálok felállítani egy kis „kedvenceim voltak az idén” toplistát, csak úgy fejben, csak úgy magamnak – bár évről évre kevesebb olyan film akad, amit egyáltalán rákerülhetne a listára. Az idén a kiéhezett szemek helyett a fülek mindenképpen jóllakhattak: botrányos beköpésekből akadt bőven! Íme a top-csokréta, és igen, Joker megint itt van!
Spriccel vagy nem is fröccsen, elborzaszt vagy megnevettet – 2008-ban is leforgott néhány igencsak emlékezetes, trükkös vagy szókimondó gyilkosságjelenet. Íme a tízes toplistánk, de a sor folytatható a hozzászólásokkal!
Ügyes reklámkampány, tragikus színészhalál, és a képregényimádat újból divatozó hagyománya – e tényezők morbid kombinációjának köszönhetően Christopher Nolan rendezése átírta a franchise történelmét. És persze a Batmanét. A filmfolyam új időszámítása véres utazást kínál a magányos hőslélek, a pszichotikus bűnözői elme és a fenyegetett Gotham City realizmussal nyakonöntött tájaira.