Sosemvolt forradalmár – Bernardo Bertolucci-portré
A tavaly november végén, hosszú betegség után, 77 évesen elhunyt Bernardo Bertolucci volt talán az európai filmművészetet a 70-es években meghatározó intellektuális mozi egyik utolsó képviselője.
Címke: bernardo bertolucci
Az ember, aki épp hogy ott volt – Bernardo Bertolucci: The Last Emperor / Az utolsó császár, 1987
Be kell valljam, sosem értettem, hogy a filmtörténet miért tartja Bernardo Bertoluccit öntörvényű alkotóként számon, akinek életműve (az Utolsó tangó Párizsban kivételével) sokkal inkább egy korrekt szakemberé, semmint egy lázadóé. Ez persze távolról sem jelenti azt, hogy az olasz direktor ne lenne nagyszerű alkotó. Sőt, Bertolucci minden tekintetében grandiózus Az utolsó császára kiváló példa arra, hogy harminc év alatt mennyit szegényedett az az élmény, amit ma mozi alatt értünk. Illetve azt is nagyon jól megmutatja, hogy az Amerikai Filmakadémia ízlésében ez idő alatt gyakorlatilag semmilyen fejlődés nem ment végbe.
Bacon, Warhol és Bertolucci botrányfilmje – Csapón kívül 25.: Bernardo Bertolucci: Ultimo tango a Parigi / Utolsó tangó Párizsban
Az Utolsó tangó Párizsban nemcsak azért aktuális, mert épp 45 éves a film, hanem Harvey Weinstein, Kevin Spacey és a (nem csak) hollywoodi zaklatási botrányok kontextusában is újra el lehet csámcsogni a filmmel kapcsolatos pletykákon, nyilatkozatokon. Persze Bernardo Bertolucci klasszikusnak számító erotikus drámája nem csupán a szereplők későbbi interjúi nyomán vált botrányossá, a maga korában is sok vihart kavart.
Ground control to major Tom – Bernardo Bertolucci: Io e te / Én és te
A hetvenes éveiben járó rendezőlegenda édesbús felnövésfilmje ismét egy szűk térbe összezárt testvérpár kamaradrámájából igyekszik kicsiholni az élet nagy dilemmáit. Elidegenedésből most sincs hiány, ám a politika ezúttal szabadságra ment, így inkább a popzene szolgáltatja az alaphangot.
CUT TO: INT. – CINEMA, Rotterdam – 42. Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál, 2013. január 23–február 3.
Mire lejárt a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál 42. kiadása vasárnap este, minden bizonnyal az egész város tudta már, hogyan is néz ki egy forgatókönyv. Ha bárki is film nélkül maradt január 23. és február 3-a között, az magára vessen, mert 22 moziteremben reggeltől estig öt kontinens filmjeit követhette nyomon a nagyérdemű.
Európai Filmdíjak 2012
Csoda történt: az Európai Filmakadémia vezetősége felébredt álmából és beismerte, hogy az európai film igenis válságban van. Megerősítette e revelációt az idei harmatos felhozatal is. Michael Haneke és Tudor Giurgiu győzött, Till Attila vesztett a Málta szigetén rendezett ceremónián.
Rázom az öklömet – Interjú Jeremy Thomas producerrel
Korunk legnemzetközibb és legrangosabb indie producere. Terebélyes és öntörvényű, mint egy török pasa. A gyomránál csak a filmjeit szereti jobban. Világéletében saját szabályai szerint üzletelt, ennek ellenére (vagy talán épp ezért!) példátlanul gazdag és színvonalas filmográfiát halmozott fel. A 60 éves, Oscar-díjas brit producer a Thesszaloniki Filmfesztiválon kapott Arany Alexander-díjat életművéért.
Az olasz film története – A hatvanas évek filmművészete (2.)
„Az ideológiák kimentek a divatból, de a fecsegés tovább folyik. Csak azt nem lehet többé tudni, miről beszélnek. Az emberek tovább mennek, de már senki nem tudja, milyen irányba.” (Pier Paolo Pasolini: Madarak és ragadozómadarak, 1966)
Álmodozások kora – Bernardo Bertolucci: The Dreamers / Álmodozók
Bertolucci számára Párizs az idegenség, a szexualitás és sohasem a nosztalgia terepe. Még akkor sem, amikor '68-at idézi meg. Igazi filmes forradalmárként nem a múlt feletti sápadt nosztalgiázásra hív, ellenben történelmi tudatunk elhalványulni látszó lángját kívánja újraéleszteni, vagy ahogy egy interjúban nyilatkozta: „a mai fiatalok melankóliával tekintenek a jövőbe, emlékeztetni akarom őket arra az időre, amikor a jövő még egyértelműen pozitívnak tűnt".
Csapdában – A jelenkori olasz történelem pillanatai Blasetti, Visconti, Rossellini és Bertolucci kameráján át
A huszadik század elején forgatott olasz történelmi filmek az újonnan megalakult olasz állam filmes legitimációjául is szolgáltak, őket a fasizmust kiszolgáló alkotások követték. A neorealizmus irányzata az antifasiszta ellenállást alkotta újra filmen, a háború után felnőtt nemzedékre, például Bernardo Bertoluccira volt szükség ahhoz, hogy ez a történelmi mítosz is felülvizsgáltassék.
