Christos Nikou rendezői debütálása, az Apples a „görög bizarrhullám” (greek weird wave) legújabb darabja, amiben egy emlékezetvesztést okozó világjárvány apropóján merülünk el identitás és memória toposzaiban. Kritikánkkal Torontóból jelentkezünk.
Jorgosz Lanthimosz legújabb filmje lassan kibontakozó formalista bravúr, ami hagy némi hiányérzetet maga után.
A kortárs amerikai film egyik olyan alkotójáról lesz szó a továbbiakban, aki elegánsan beleőszült látomásaiba, amelyek viszont mit sem veszítettek intenzitásukból és erejükből az alkotói pálya bő ötven éve alatt. A látomás szó, minden ezoterikus és anyagfeletti asszociációjával egyetemben, akárhányadik racionális újranézés kapcsán felmerül David Lynch alkotásai esetén: sem a történetek, sem a karakterek, sőt a használt művészi konvenciórendszerek sem bizonyulnak elégségesnek ahhoz, hogy megkössék és keretbe kényszerítsék a látottakat.
David Lynch is öregszik, bizony. A mester, akitől évek óta nem láttunk a szó szoros értelmében vett játékfilmet (ha megengedő vagyok, az Inland Empire, ha szigorúbb, a Mulholland Drive óta), három évtizede rendezte azt a filmet, amely kis túlzással a teljes életmű egyfajta foglalata és – meglehet, korai – szintézise lehetne: a Kék bársonyt. És nem mellékesen: Lynch idén töltötte hetvenedik életévét.
A 80-as években roppant termékeny Cannon másodvonalbeli zsánerdarabjairól, valamint röhejes és botrányos eredményt produkáló, Arany Málna-favorit közönségfilmjeiről híresült el, ugyanakkor a két igazgatót, Menahem Golant és Yoram Globust ma már nem túlzás a B-film, a trash, a camp és az exploitation pionírjai közt emlegetni.
Tanulmánysorozatunk harmadik részében ismét kliprendezésben jó nevet szerező művészek alkotói portréira koncentrálunk. Szó lesz egy csodálatos elméről (Michel Gondry), egy veszedelmes elméről (Chris Cunningham) és egy bizonyos Anton Corbijnról, aki önmagában egy komoly művészeti intézmény.
A cím nem túl pontosan írja le a helyzetet: a főszereplő hölgy ugyan valóban cyborgnak képzeli magát, de azért ezzel közel sincs minden rendben. Park Chan-Wook megdöbbentő erejű trilógiája utáni új filmjének merőben más közeget választott: az elmegyógyintézeti történet legfeljebb bizarrságában hasonlít a brutálisan kegyetlen, vérben tocsogó bosszú-filmekhez.
Boldogok, akik leülnek – állítja Roy Andersson svéd rendező a mottóban, majd, minden magyarázat nélkül, elindít egy nagyon különleges, lenyűgöző mozit.
