Szokványos öklözés – Antoine Fuqua: Southpaw / Mélyütés

Mindhiába szeretnénk, ha nem így lenne, de a 30-as évektől kezdődően beült Hollywoodba egy mélyhangú ökölvívómozi-paradigma, amely azóta is cenzori szigorral szabja meg az egyszeri boxolók ábrázolhatóságának kereteit. Az a fajta alkotó-néző kompromisszum ez, amely szűk látókörében tökéletesen egysíkú és egyenmintájú műfajdarabokat tűr csak meg, és amely nem csak a boxolókat hősiesítő filmekre jellemző.

Ökölség – Shawn Levy: Real Steel / Vasököl

Hollywood egyik kedvenc mítosza (mert ugye tudjuk, hogy csak egy mítosz?) az ún. „kisebbik királyfi” története, a Dávid versus Glóriát-sztori, a defavorizált szereplő apoteózisa, az örök „underdog”-mese, a semmiből felkapaszkodó, a felfuvalkodott erőseket meglepetésszerűen legyőző amerikai álma.

Megéri győzni – John G. Avildsen: Rocky, 1976

Az 1976-ban a legjobb filmnek (és rendezésnek) járó Oscar-díja(ka)t besöprő Rocky könnyű szülésnek számított. A film – hollywoodi mércével – viszonylag kevés pénzből (kb. 960 000 dollár) készült és nagyot durrant. Megfelelt a közönség ízlésének, és a mai napig élesztgeti (s egyben rombolja) saját kultuszát: 4 évtized alatt 6 részt is megélt sorozattá nőtte ki magát.

Lét és Időt – Sylvester Stallone: Rocky Balboa

Vajon emlékszik-e még valaki a hetvenes években megjelent, a nyolcvanasban felvirágzott, a kilencvenes években barokkosan túlburjánzott és azóta csendesen elhalt klasszikus akciófilmekre? A legyőzhetetlen hős másfél órás, oly könnyűnek látszó, végül az utolsó nagy leszámolásban csúcsosodó küzdelmére? Rambo, John McClane, James Braddock, a Steven Seagal-összes öröksége valahogy kiesett a kortárs hollywoodi mainstreamből.