Ami Európából látszik – Steven Soderbergh: Ocean's Twelve / Ocean's Twelve – Eggyel nő a tét

Hogyan lehet szeretni tizenkét (plusz egy) kleptomániást? Úgy, hogy adott ponton (szinte) mindent visszaszolgáltatnak, filmünkben a francia impresszionista festményektől egészen a mobiltelefonig. Aztán meg ott az a vagányság, amiből ezek a negyvenes főhősök nem szenvednek hiányt. A végeredményhez hozzátartozik az EU rendőrségének (?) a lejáratása és még n dolog, ami ma Európából látszik, kellőképpen felületesen bemutatva.

Játék a tojással – Steven Soderbergh: Ocean's Twelve / Ocean's Twelve – Eggyel nő a tét

Vannak olyan filmek, amelyekről nehéz beszélni az uralkodó, esztétizáló filmes közbeszédben (ezzel az indítással ez a mondat is rögtön érvényét vesztette). A közbeszéd művelőin értsük azokat, akik nem igazán szeretnek elmenni késő este egy multiplexbe „csak úgy", a szórakozás kedvéért. Pedig az Ocean's Twelve – Eggyel nő a tét (miért kell ezt a magyar címet adni?) ilyen film: önfeledt szórakozást kínál, rögtön az első képkockákkal kellemes viszonyt alakít ki a nézővel.

Iliász újratöltve (Spárta-Trója 1:0) – Wolfgang Petersen: Troy / Trója

Amióta világ a világ, a férfiak háborúkat vívnak. Hol a hatalomért, hol a dicsőségért, hol a becsületért, hol pedig a szerelemért – mondják, kiket e bolond világ bölcseknek nevez. Meg azt is mondják, hogy volt idő, amikor a görögök nem gyrost sütöttek, hanem dicső háborúkat vívtak, a nőknek nem volt bajuszuk, és a férfiak nem rúgtak be már korán reggel.

(B)radford visszatér – Tony Scott: Spy Game / Kémjátszma

Robert Redford viszonylag hosszú távollét után tér vissza a kamera mögül a kamera elé – anélkül azonban, hogy kimozdulna „manipulátori” szerepéből. Csak annyi változott, hogy ezúttal a filmen belül irányítja az eseményeket: nyugdíj előtt álló CIA ügynökként próbálja, a lehetetlent megkísérelve, kiszabadítani hajdani ügynökét egy kínai börtönből, illetve megmenteni a kivégzéstől.

Millió dolláros mosolyok – Gore Verbinski: The Mexican / A mexikói

Julia Roberts és Brad Pitt ugyanahhoz a sztárkaszthoz tartoznak: nagyon sokat érnek, mert nagyon sok nézőt vonzanak. Mindent megadnak értük, mert megéri: függetlenül a nevükkel fémjelzett film minőségétől, hosszától, rendezőjétől vagy mondandójától, sztárkultuszuk megtölti a nézőteret. Abban is hasonlítanak egymásra, hogy millió dolláros mosolyukon és tökéletesre edzett testükön kívül színészi érzékkel is bírnak. Nem túlzottan tehetségesek, de képesek és igyekeznek is fejlődni.

Szappan vagy dinamit? – David Fincher: Fight Club / Harcosok klubja

Kafka óta tudjuk, hogy az igazán érdekes dolgok többnyire hivatalnokokkal történnek. Tudja a fennvaló, hogy miért, de valahogy ő a kiválasztott faj, társadalmi anomáliák szerény gyűjtőhelye, amolyan barométer, ami idejében előrejelzi a dekadenciát, a nagy világégéseket, kataklizmákat. Hálás téma, mondhatni. Mert szerény öltözete, nyakkendője és fehér inge borzalmas forradalmárt, anarchistát takar. Aki egyszer bekattan, és akkor mese nincs: belehugyozik a levesedbe. Vagy pornófilmből kivágott kockákat illeszt a Walt Disney tekercsek közé a legandalítóbb részeknél. Esetleg szappant főz a saját hájadból. De az is lehet, hogy dinamitot.